Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A barokk és a negyedik dimenzió

2009.07.11

Egy-két ezelőtti cikkemben, név szerint a görög kultúra, és a kommunista fogyasztói társadalomban http://antignosztikus.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=68984 , és a Nikolaj Berdjajev: Az új középkor című cikkemben http://antignosztikus.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=72145 kifejtettem, hogy a kommunizmusban mintegy megismétlődött az a deszakralizációs folyamat, ami a középkor óta végbemegy. Magyarán a középkor, a reneszánsz és a felvilágosodás – protestantizmus kettőse. Ez a három tehát megismétlődött a kommunizmusban. Ahhoz, hogy közelebb jussunk annak megértéséhez, hogy ez miért történhetett véleményem szerint érdemes először is valamiféle mintázatot keresni ennek a három történeti kornak az egymásra épülésében.

Hiszen ha már megismétlődtek egy másik korban, akkor bizonyosan valamiféle sajátos viszonnyal rendelkeznek egymás irányában, amelyben mintázatnak kell lenni. Ehhez pedig érdemes hozzávennünk ezekhez egy másik kultúrtörténeti kort: a barokkot. A barokkot ellentmondásos kornak tartják, egyesek szerint ebben a korban érvényét vesztette az elv miszerint minden kultúrtörténeti korszak művészetére, az adott kor szellemi irányvonala van hatással, mások szerint a barokkra a legkülönfélébb szellemi áramlatok hatottak, földrajzi szempontból területileg is eltérőek.

A barokk az ellenreformáció irányzata volt, de merített a középkorból ugyanúgy, ahogy a reneszánszból, hiszen a barokk építészet a gótikához nyúlik vissza. Ég felé törése a gótika világát idézi vissza. Továbbá a középkorhoz való visszanyúlást jelzi a barokk festészet erősebb miszticizmusa is, de ugyanígy merített a reneszánsz világából is, amit jelez az antik formák erős hangsúlyozása. Mozgalmassága viszont a felvilágosodás szellemét tükrözi vissza, hiszen csak ez volt képes visszatükrözni a tudomány-technika, és a filozófia fejlődésének nyugtalan energiáit, amelyek a felvilágosodás korában voltak tapasztalhatóak.

A barokk tehát lényegében mind a három kultúrtörténeti korból merített. Mind a háromnak alapja volt. Most pedig térjünk vissza arra, hogy szerintem milyen mintázat figyelhető meg a három kultúrtörténeti kor, és a negyedik: a barokk egymásra épülésében. Véleményem szerint a tér dimenzióinak a mintázatait figyelhetjük meg benne. A tér három dimenziójáról már leírtam A Zenon paradoxonról című cikkemben http://antignosztikus.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=73601 , hogy azok nem létezhetnek függetlenül egymástól. Ezt azért itt még egyszer is leírom.

Manapság a tudományos életben sokat foglalkoznak a negyedik térdimenzió létezésének lehetőségével. Ez azért érdekes, mert én vitathatónak látom azt a gondolatot, hogy létezhetnek a térdimenziók egymástól függetlenül. Ha ugyanis a nulldimenziós térnek nincs kiterjedése, és ebből kifolyólag mérete sem, az azt jelenti, hogy tulajdonképpen nem is létezik, és csak egy a helymegjelölésre alkalmas absztrakt fogalomként értelmezhető. Az egydimenziós térnek a kétdimenziós tér irányába nincs kiterjedése, ami azt jelenti, hogy mérete sem, ami pedig tovább gondolva azt jelenti, hogy az egydimenziós tér a kétdimenziós térhez viszonyítva egyszerűen nem létezik. Ugyanez a helyzet a kétdimenziós és a háromdimenziós tér viszonyában is.

Ezt tehát azt jelenti, hogy a kétdimenziós, és az egydimenziós terek bizonyos aspektusaikban egyszerűen nem léteznek. A filozófiában pedig bevett tétel, hogy egy létezőnek, ahhoz hogy rámondhassuk, hogy az, ami minden tulajdonságával bírnia kell annak a létezőnek, aminek a nevét rámondjuk. Ahhoz tehát, hogy egy asztalra rámondhassuk, hogy asztal, ahhoz annak az asztalnak az asztal minden tulajdonságával bírnia kell. Ebből levezetve pedig, hogy egy létezőre rámondhassuk, hogy valóban létező, vagyis hogy valóban létezik, ahhoz a létező minden tulajdonságával bírnia kell. A kétdimenziós, és az egydimenziós térről viszont az imént bebizonyítottuk, hogy bizonyos aspektusaikban egyszerűen nem léteznek. Tehát ez azt jelenti, hogy térdimenziók egymástól függetlenül nem létezhetnek.

Viszont, ha létezik negyedik térdimenzió, akkor a háromdimenziós térnek attól függetlenül kell léteznie, amire az a bizonyíték, hogy mi itt vagyunk, és létezünk. De mivel térdimenziók egymástól függetlenül nem létezhetnek, ahogy előbb levezettem, ez azt sugallja, hogy nincs negyedik dimenzió. A tér dimenziói tehát nem létezhetnek egymástól függetlenül, de ha a negyedik dimenzió létezik, akkor annak mégis függetlenül kell léteznie a három térdimenziótól. Ahhoz, hogy tovább tudjunk menni, vegyük szemügyre Hargitai Károly egyik könyvrészletét a negyedik dimenzióról:

„Képzeljük el, hogy magunk elé teszünk egy papírlapot, amelynek egyik felületére szabálytalan elhelyezésben pontokat pötyögtetünk. E pontok a csillagok. A papírlap kiterjedése természetesen kétdimenziós.

Na már most, fogjuk a papírlapot, és hajtsuk úgy össze, hogy a felületén elhelyezett pontok egymás felé közeledjenek. Egyes pontokat majdnem egymásra tudunk közelíteni olyannyira, hogy rá is illeszkedhetnek egymásra. Ezzel az eljárással a kétdimenziós térben elhelyezett pontok között a távolság nullára redukálható.

A negyedik dimenzióban az történik, hogy a tér magába hajlik, magába gömbölyödik, és ezen a térgörbületen keresztül… az univerzum úgyszólván bármely pontja, akár a legtávolabbi is, mindössze öt-hat másodperc alatt – földi időben számítva, természetesen –, elérhető.”

Ezek az elvek mintha valóban visszatükröznék a három kultúrtörténeti kor: a középkor, a reneszánsz és a felvilágosodás – protestantizmus, továbbá a negyedik: a barokk egymásra épülését. A három kultúrtörténeti kor (már az is sokat mondó, hogy a számuk három, ahogy a térdimenziók száma is) nem függetlenek egymástól, egymásra épülnek, akárcsak a tér három dimenziója. A negyedik dimenzió viszont független a másik háromtól, és ott a tér három dimenziója mintegy magába hajlik vissza. Ugyanez megfelel a barokk, és a többi kultúrtörténeti kor viszonyának is, ahol a művészettörténészek szerint is a barokk a maga ellentmondásaiban nagyon elüt a többi kultúrtörténeti kortól, tehát független tőlük, viszont a barokkra mindhárom kultúrtörténeti kor nagy hatással volt, így benne a kultúrtörténeti korok egymástól való távolsága eltűnik, vagyis ezek a tér három dimenziójának mintájára magukba hajlanak a negyedik dimenzióban: a barokkban. Ebből levezetve tehát a barokk nem más, mint a negyedik dimenzió.

A középkor, a reneszánsz, és a felvilágosodás – protestantizmus talán azért ismétlődhetett meg a kommunizmusban, mert ugyanúgy, mint a tér első három dimenziója nem lehetnek függetlenek egymástól, mint ahogy azt már bebizonyítottam a tér eslő három dimenziójának esetében, és egy új, (antikrisztusi) értelemben vett középkornak, mint amilyen a kommunizmus első évtizedei voltak, csak egy új reneszánsz, és egy új felvilágosodás – protestantizmus lehetett a folytatása.

Felhasznált Irodalom:

Hargiati Károly: Az Apokalipszis Űrhajói?, Atlantisz Kiadó, 1990

Johnatan Bale: A Barokk Művészete, Titán Computer, 2004

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.