Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A keleti és a keresztény misztika ellentéte (Molnár Tamás könyvrészlete)

2009.05.04

„A keresztény (valamint a zsidó és moszlim) misztikusok először kitanulták hitüket: könyvek, a hagyomány és az egyház tanításai életük részévé váltak, míg mielőtt úrrá lett rajtuk a vágy, hogy közelebbi érintkezésbe kerüljenek Istennel. Ráadásul ismert Istenről van szó; jellegzetességeire a kinyilatkoztatás és a Szentírás világít rá. Bár a misztikusoknál néha elmosódik a különbség önmaguk és Isten között, az egyház tanításainak mély megértése nyomán világosan felismerik különállásukat. A keresztény misztikusok mindig visszatérnek Isten közeléből – tulajdonképpen ezt írja elő Isten –, s így az isteni jelenléttől megerősödve, de Istennel még átmenetileg sem egybeolvadva immár teljesíteni tudják feladatukat, hogy embertársaikat is az Istennel való bensőséges kapcsolatra ösztönözzék. Ezek a misztikusok par excellence közvetítők, úgy alakulnak át, hogy tökéletlen emberi képzelőerejükkel mások is képesek legyenek megragadni az igazságot.

 

 

 

Hasonlítsuk össze ezeket a keresztény misztikusokat a buddhista „szentekkel”, a boddhisatvákkal. Ők nem misztikusok, akiknek rendeltetése, hogy az Istennel való találkozástól gazdagabbá válva vissszatérjenek az emberek közé; nem olyanok, mint Pál, Ferenc, János vagy Teréz. Inkább felfelé mozgó bölcsek (sattvák), akik leküzdötték a létezés kerekének forgatónyomatékát s menekülni próbálnak a világból. „Potenciális Buddhák” úton az eredeti Buddha felé, s eközben őbennük nyilvánul meg az utóbbi hatalma ezen a világon. Hogyan emelkedtek ebbe a magas helyzetbe? Arthur Basham elmondja, hogy „az üdvössség eléréséhez a remetének úgyszólván a dolgok teremtés előtti állapotát kell visszaállítani. A normális világi értékek, az áldozat, a jóakarat, vagy akár az aszkézis csak annyiban jók, amennyiben felfelé vezetik a lelket…..” Aki ismeri a [brahmán misztériumot], nyugodtá, visszafogottá, elégedetté, türelmessé és magabiztossá válik, önmagát az Énben látja, mindent Énnek lát…Nem lesz úrrá rajta a gonosz, ellenkezőleg, ő lesz úrrá a gonoszon…Gonosztól, romlástól, gyűlölettől, szomjúságtól mentesen brahmanná válik.”

 

 

 

A keresztény ember a lét minden rendjéban és belső ellentmondás nélkül vegyíti a lelkit és az időbelit, a transzcendenset és a testé váltat, a tevékenyt és az engedelmest, a profetikust és a történetit, az imádót és az állampolgárt. Ez azért van így, mert a keresztény Isten rajta kívül lévő létezőket és dolgokat teremt, amelyeknek így van énjük, individualitásuk és szabadságuk. Minden teremtés esetleges; isteni döntés eredménye s ugyanígy el is törölhető. A keresztény Istent azonban nem kényszerítették arra, hogy teremtsen vagy emanációt bocsásson ki, mint Plótinosz egy-e esetében történt; nem is tért ki és engedte át másnak a teremtés művét. Isten inkább úgy döntött, hogy teremt. S bármit teremtett, lényeket és tárgyakat, azok különböznek az ő lényétől. Az emberi lények nem részei Isten szubsztanciájának, s nem tartalmaznak isteni „szikrákat”, sem lelkükben (mint a gnosztikusoknál). Csak különbséget téve emberiség és istenség között ruházhatunk teljes bizalmat és tiszteletet az észnek s annak, ahogy feltárja Istent és a természetet; a történelemnek, amely emberi cselekvés, de mindig Isten szeretetteljes tekintete előtt; és a hitnek, amely nem az istenségbe való bekebeleződés, hanem bizalom az Atya jóakaratában.

 

 

 

Istennek, az emberiségnek és a természetnek ebben a különbözőségében ismerjük fel a keresztény ontológiának azt a lényegi vonását, amely elfogadhatatlannak látszik bizonyos nemzedékek számára."

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.