Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A keleti keresztény orientációról

2009.06.16

Mostanában sokat hallani arról a véleményről, hogy Szent István királyunk rosszul választott, amikor a nyugat felé orientálódott, és a római katolicizmust tette Magyarország államvallásává. Ehelyett inkább kelet felé kellett volna orientálódnia, és a görögkeleti kereszténységgel kellett volna szövetséget kötnie.

 

 

 

Maga Hamvas Béla is ezen a véleményen volt „Az öt géniusz” című könyvében, amikor arról írt, hogy a brahman, azaz a szellemi kaszt tagja, Szent Istvánnal szemben, aki a ksatrija, azaz a lovagi kasztba tartozott elgondolkodott volna azon, hogy inkább a keleti keresztény orientációt válassza e.

 

 

 

Azonban Hamvas Béla ezzel valójában saját magával került ellentmondásba. Hamvas Béla a géniuszokról szóló értelmezése lefordítva nagyjából így szól: egy földrajzi terület geográfiai jellemzőinek, és az ott élő emberek kultúrájának, jellemének és életrendjének szerves egysége, ami egy szellemiséget alkot. Ezek a géniuszok pedig:

 

 

 

„Dél – oldottság, derű, nyugalom, félálom, egyensúly, csökkent aktivitás, aranykor-ösztön (a történet küzdelmeiben nem részt venni), ritmikus életigény, idealitás, közvetlen élethelyzet,

 

 

 

Nyugat – civilizáltság, fejlődéseszme, hétköznapi munkaétosz, szociális tagozottság, intenzív művelés, ráció, állandó tanulás, tevékenység, praktikus, lojalitás,

 

 

 

Észak – provinciális életrend, természetközelség. önálló kultúra nélkül, félműveltség, laza szociális kapcsolatok, melankólia, gyakorlatlanság, szekták, irrealitás,

 

 

 

Kelet – a nomádság és az állandó letelepedés között, szabadság-sóvárgás, letargia és kitörő indulat, tiltakozás minden ellen, ami nem ő, hiúság, kevélység, zaklatottság, irreligiozitás, bomlott szocialitás (egyéniség-fragmentumok), a tanulás és az alkalmazkodás nehézsége, uralmi ösztön, lázongás, ellenkezés, ideiglenesség,

 

 

 

Erdély – szakadékosság, mély ellentétek és azok áthidálasa, humor (groteszk), sokrétűség, kettőség, megalkuvás, bonyodalmak, okos gyakorlatiasság, magas életigény, ízlés, rafinéria.”

 

 

 

Hamvas Béla pedig azért került önellentmondásba önmagával, mert a vallásnak meg kell felelnie annak a géniusznak, vagyis földrajzi, kulturális, indentitásbeli egységnek, a jellegének, ahol megtelepszik. Ennek a feltételnek pedig, ahogy az ő könyvéből is kiderül, a géniuszok közül, csak Erdély felel meg.

 

 

 

Kelet semmiképpen sem. A keleti géniusznak az Alföldet felelteti meg, amit a szabadságéhség, a lázadásra való hajlamosság helyének gondol el, és az délorosz sztyeppéhez hasonlít, amiből arra gondolhatnánk, hogy itt helye lehet a görögkeleti vallásnak, hiszen Oroszország is görögkeleti. Az alföldről ezt írja Hamvas Béla:

 

 

 

„Az Alföld sajátságosan paradox hely, de az önellentmondás egészen más, mint a délorosz sztyeppén. A paradoxon az, hogy szárazföld, egészen nyílt, túlságosan nyílt, végletesen nyílt, sokkal nyíltabb, mint az óceán, ezért az ember védtelenebb és elveszettebb és az ég és a föld határtalanabb, ugyanakkor reménytelenebb. Az óceánnak van partja, és ha földet kiáltanak, elérkezett a szabadulás. A kontinentális óceánról nem lehet partra szállni. Ezért e táj nyíltsága annyit jelent, mint bezárva lenni. Minél egyöntetűbb a síkság, ez belülről meghatározó tudattalan bezártság, annál kizárólagosabb….Az Alföldön nincs szabadság másutt, csak a sóvárgásban és ez az egyetlen sóvárgás. A nyíltságba bebörtönözve lenni, szabadnak lenni.”

 

 

 

Hamvas Béla tehát az Alföld nyíltságából eredő zártságában látja az alföldi ember szabadságéhségének, és lázadásra való hajlamának forrását. Egy másik helyen pedig ezt írja könyvében: „A zenében megvan a megkötött embernek ez a reménytelensége és megvan a mozdulat nyoma, hogy ebből kitörjön, de nem a szabadság, hanem az eszeveszettség felé. A zene, mint minden művészet, a szenvedélyeket egyeduralmukban ábrázolja. A táncból az a világból való kiugrás, ami az orosz tánc lényege, teljesen hiányzik, csak még van benne az önfeledt örömnek némi nyoma, amit az ember a művészetben sehol másutt nem talál, legkevésbé a költészetben.”

 

 

 

Az alföldi ember szabadságszeretete, mint ahogy Hamvas Béla könyvéből is kiderül más, mint a dél-orosz sztyeppén élő emberé. A dél-orosz sztyeppe végtelenségéből adódóan ott az ember valóban fogságban él. Ez pedig valóban egyfajta szabadságéhséggel tölti el az ottani embert, ezen belül azonban egyfajta melankóliával is eltölti, amiből csak a táncban tud valamelyest kitörni. Az orosz tánc ezért tűnik olyan eszeveszettnek. Az alföldi magyar tánc azonban nem ilyen.

 

 

 

Az alföld nem olyan végtelen, mint az orosz sztyeppe, és sokkal napsütöttebb, szabadság lengi be. Ezért az alföldi ember szabadságéhsége, mint ahogy szilajságából, és egész habitusából is kitűnik, inkább szabadságszenvedélynek tekinthető, mert a szabadságszenvedély feltételezi a szabadság valamennyire való megélését is. Ebben a szabadságszenvedélyben nincs az a melankólia, ami az orosz ember jellemében megvan.

 

 

 

Az orosz embert pedig éppen ez a melankólia tette alkalmassá a görögkeleti vallás befogadására. Hiszen míg a nyugati kereszténység sokkal inkább harcos jellegű, addig a keleti kereszténységet egyfajta nyugalom, mozdíthatatlanság és időtlenség jellemzi. Ezt pedig a dél-orosz sztyeppe melankóliája könnyen befogadta, azonban az alföldi ember szabadságszenvedélye szerintem soha nem tudta volna befogadni.

 

 

 

Nem tudta volna befogadni azért sem, mert a keleti kereszténység feudális felépítménye talán éppen a benne lévő nyugalom, mozdíthatatlanság, és időtlenség miatt erősen despotikus jelleget ölt, ami az Alföld szilaj szabadságszenvedélyét alaposan maga alá gyűrte volna.

 

 

 

A déli géniusz sem tudta volna befogadni a görögkeleti vallást, hiszen az a mediterráneumhoz tartozó derűvel, oldottsággal, életszeretettel felvértezett jelleme miatt alapvetően Rómához, a római katolicizmushoz tartozik. Nem tudta volna befogadni a nyugati géniusz sem, hiszen a nyugat kultiváltságának, kultúra, és civilizációéhségének, munkaszeretetének a görögkeleti vallás nyugalma, mozdíthatatlansága és időtlensége nem felel meg. Ezek alapján pedig könnyen kikövetkeztethetjük, hogy az északi géniusz sem tudta volna befogadni.

 

 

 

Az egyetlen géniusz, ami be tudta volna fogadni a görögkeleti vallást, tehát Erdély. Erdélyt Hamvas Bizánchoz hasonlította, és a görög kereszténységről azt írta: „Ez a vallás a rómaitól lényegében nem elvekben és dogmákban különbözik. A dogma csak megfogalmazása annak, hogy két elementárisan más világról van szó. Bizáncban a festmény és a mozaik, később az ebből származó orosz ikon, az arc geometrikus merevségének és az arc mögött élő szenvedélynek ellentétben álló feszültsége. A kettő között nincs átmenet. Az elemek összebékíthetetlenek és kiegyeztethetetlenek.”

 

 

 

A görög kereszténység liturgiájának és ikonművészetének formái kemények, és feltörhetetlenek akár egy acéltükör. Ezért olyan mozdíthatatlanok, ezért nem tudtak belehatolni a reneszánsz, vagy a protestantizmus formái. A görög kereszténység formái leginkább valóban Erdély világának felelnek meg. A kárpátokban élő erdélyi székely hegyi pásztorok valóban megfeleltethetőek a görögkeleti szerzetesség remetéjének, mely a belőle áradó nyugalom és időtlenség folytán olykor sokkal inkább hasonlít egy remetéhez, mint a nyugati keresztény szerzetesek.

 

 

 

Az erdélyi társadalom szakadékossága, amiről Hamvas is beszél, sokkal inkább megfelel a keleti keresztény feudális rendszer despotikus rendjének. Tehát a keleti kereszténység csak az erdélyi géniusznak felelt volna meg teljes mértékben, de az ország egy része miatt nem szabad feláldozni az egészet. Ezért tehát nem lett volna jó döntés a keleti kereszténység felvétele. De menjünk tovább ebben a gondolatmenetben. Mi történt volna, ha Magyarország a keleti kereszténység irányába orientálódik?

 

 

 

Mint mondtam a keleti kereszténység nem annyira harcos, mint a nyugati, legalább is a középkor folyamán nem sok jelét adták ennek, sokkal inkább egyfajta nyugalom, mozdíthatatlanság és időtlenség hatja át. A görögkeleti vallásban nem nagyon vannak lovagrendek, nem is indítottak keresztes hadjáratokat a kelet irányába. A középkor idején nem sok vizet zavartak a történelemben. Ez a tény pedig felveti azt a kérdést, hogy hogyan tudott volna védekezni Magyarország a keletről Európába betörő ellenséges népek ellen, ha a görögkeleti vallást veszi fel. Ugyanis ahhoz, hogy egy nép megfelelően tudjon harcolni ellenségei ellen, ahhoz a vallásnak is harcosnak kell lennie, amit vall.

 

 

 

Nem véletlen, hogy mind a Mongolok, mind pedig a törökök főként görögkeleti népeket győztek le hadjárataik során. A Mongolok az Oroszokat és az Ukránokat, a Törökök Bizáncot, a Bolgárokat, a Románokat, a Szerbeket, míg eljutottak a katolikus Magyarországra, és mindig ez volt az első hely, ahol komolyabb akadályba ütköztek. Pedig Bizánc és Oroszország esetében nálunk erősebbnek tűnő országokat győztek le. Ha a görögkeleti vallást vesszük fel, akkor mintegy belesimultunk volna a keleti kereszténység évszázados csendjébe és nyugalmába, egy olyan területen, amely mindig is ütközőpontja volt a történelem erőinek, ami lényegében képtelenné tett volna minket a betörő keleti népek elleni védekezésre, és minket is elsöpörtek volna.

 

 

 

Ez pedig azt is jelenti, hogy feladtuk volna azon apostoli küldetésünket is, amely a nyugati kereszténység védelmére irányul. Ugyanis ezt sokak szerint nem csak azért tettük, mert ide pottyantott minket a történelem, ez Isten által ránk rótt küldetés volt. Bár mondhatjuk azt is, hogy másfelől pedig éppen a görögkeleti kereszténység formáinak keménysége, nyugalma, mozdíthatatlansága és feltörhetetlensége védett volna meg minket attól, hogy a keleti népek kiirtsanak minket, mint ahogy a görögkeleti népeket is ez védte meg, mint például a románokat vagy a szerbeket, akik a török uralom alatt is meg tudták őrizni identitásukat.

 

 

 

Azonban apostoli küldetésünket így is feladtuk volna, ami a keleti keresztény vallás felvételével együtt még jobban megnehezítette volna a nyugattal való kapcsolattartásunkat, amellyel történelmi ütközőpont lévén mindenképpen kapcsolatot kellett volna tartanunk. Továbbá van itt még egy szempont is, amit figyelembe kell vennünk.

 

 

 

Vajon miből ered a keleti kereszténység mélységes nyugalma, mozdíthatatlansága és időtlensége? Azt mondhatnánk, hogy leginkább az atmoszférája adja, a görögkeleti liturgia mély szellemisége, a görögkeleti zene misztikus mélysége, amely a görögkeleti szerzetesrendek mellett lévő grúz hegyekben száll a táj felett. Azonban honnan ered ez az atmoszféra?

 

 

 

Nagy Attila Puli a vallásos anarchizmus magyarországi prófétája szerint abból, hogy a görögkeleti ember lelkének belsejére figyel, ahogy a buddhisták is. Ez egy alapvetően gnosztikus szemlélet, hiszen a gnosztikusok is a lelkük mélyén lévő isteni szikráról beszéltek, amelynek fellobbantásával szabadulhatnak az anyagi világból. Ez nem teljesen igaz, bár tény, hogy a keleti kereszténység jobban hasonlít a távol keleti vallásokra, mint a nyugati.

 

 

 

A keleti kereszténység esetében lényegében arról van szó, hogy ők úgy vettek át a keleti vallások tanaiból, hogy mégis teljes egészében keresztények tudtak maradni. „ A görög egyházatyák emberképe azon alapul, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert (1Móz 1,26-2), aki így nem független lény, hiszen állapotát végső soron Istenhez főződő kapcsolata határozza meg.”

 

 

 

„Igazán akkor szabad, ha „Istenben él”, különben testének vagy a világnak lesz a szolgája, amely fölött eredeti rendeltetése szerint uralkodnia kellene. Az Istenben kapott szabadsághoz azonban hozzátartozik az elszakadás lehetősége is, amely emberalatti, romló léthez vezet. Az isteni hasonlatosságát elveszítő ember a kozmikus determinizmus foglya és halandó lesz, bár elhomályosult istenképiségét még ekkor sem veszíti el. Ebben a perspektívában az első ember (Ádám) „eredendő bűne” nem öröklődik, csupán ennek következménye, a halállal végződő, romlandó emberi lét.”

 

 

 

„A keresztény Nyugat az emberi természetet teljesen önállónak tartja, az eredendő bűnt örökölhetőnek és büntetendőnek, ezért célja a bűnbocsátó isteni kegyelem, a megigazulás megszerzése Jézus Krisztus megváltó halála és feltámadása révén. Keleten az ember igazi természetéhez tartozik Istennel való közössége, a cél is ennek a helyreállítása a Jézust követő „átistenülés” révén. Míg Nyugaton az egyházat közvetítőnek tekintik az isteni kegyelem megszerzéséhez és az üdvözítő hit biztosítására, addig Keleten az egyház inkább Isten és az ember közösségére, a találkozásra és a személyes tapasztalatra teremt lehetőséget.”

 

 

 

„Az ortodox krisztológiában Krisztus isteni természete nem feledteti teljes emberségét, benne mint „új Ádámban” az egész emberiség visszakapja eredeti dicsőségét. Ugyanakkor az ortodoxia szerint Jézusban Isten is megtestesült és szenvedett, anyja, Mária ezért „Istenszülő”, a megváltás pedig Istennek a műve. Vagyis Jézus nem kiengesztelte a haragvó Atyát, amint Nyugaton vallják, hanem egyesítette az emberi és az isteni természetet, legyőzte az emberi halandóságot, és így isteni életre támasztotta föl az emberi gyengeséget.”**

 

 

 

Ez hasonlít ugyan a keleti vallások tanaihoz, azonban azokkal ellentétben, a keleti kereszténység esetében, nincs szó az Istenségbe való teljes bekebeleződésről, mint ahogy a buddhizmusban a meditáció célja az eredeti Buddhával való teljes egyesülés, és megistenülés, itt inkább Isten, hogy úgy mondjam, távolról áthatja az emberi természetet. Isten itt, ennek következtében, személyes Isten marad, ellentétben az Indiai brahmanizmussal, ahol brahman, amellyel a jógában egyesülni kell, nem személyes Isten, inkább egyfajta személytelen spirituális anyag. Továbbá az erkölcsös élet keresztény értelmezése továbbra is megmarad, és az ember Isteni természetének (Istentől távolról való áthatottságának) megvalósítója nem a meditáció, hanem Krisztus.

 

 

 

A görög kereszténység tehát úgy vett át a keleti tanokból, hogy mellette mégis teljességgel keresztény tudott maradni, és szerintem ez az, ami miatt a modernitás nem tudott sokáig belehatolni. A görög kereszténység nyugalmat és időtlenséget árasztó atmoszférája éppen ebből az Istentől való áthatottságból fakad. Az ortodox liturgikus élet szépsége és gazdagsága szándékosan szól minden érzéknek: a világgal szemben a „mennyek realitására” akarja rávezetni a legegyszerűbb hívőt is, átszellemíti Isten által a hívőt, úgy hogy az mégis e világban marad. Az ikon általában keleti keresztény szenteket, vagyis az Isten által áthatott személyeket ábrázol, akik szentségükben közvetítők ég és Föld között, szubsztanciájuk maga a fény a transzcendens isteni energia*, ahogy Pavel Florenszkij is írja.

 

 

 

Ez az Isteni energia kifejezés, amely áthatja a világot, hasonlít a buddhizmus, és a ma divatos New Age irányzatok terminológiájára, de a Buddhizmusban ez az energia sötét és anyagi, a keleti kereszténység esetében viszont igazi transzcendencia, igazi fény. A katolicizmus megjelent a távol keleten, a katolikus térítő tevékenység következtében az ottani kultúrával áthatva, és így erősen felhigítva, lényegétől megfosztva. A keleti kereszténység annak ellenére, hogy sokan közelebbinek tartják a távol-keleti vallásokhoz, mint a katolicizmust, valójában soha nem tudna behatolni a távol-keleti formákba, nem azért, mert kevésbé hajlamos a térítésre, mint a katolicizmus, hanem formáinak keménysége miatt, amelyek nem fogadnak be idegen elemeket.

 

 

 

Érdekes az is, hogy míg a középkorban a nyugati kereszténység volt a harcos, a keleti kereszténység pedig inkább a visszahúzódó, ma a modern korban megfordult a helyzet, a keleti kereszténység a harcosabb, méghozzá vad és fékezhetetlen módon, amit jól láthatunk a Szerbek, vagy az Oroszok esetében is. Nem tudom, hogy miért lehet ez így. A nyugati kereszténység éppen azért volt harcosabb a középkorban, mert ott az ember teljesen független Istentől, és így Isten, mint valami magasabbrendű létező áll felette, akit szeretni, akiért harcolni, akiért meghalni heroikus és magasztos dolog, ami közelebb visz hozzá. A keleti kereszténység emberképe viszont nem teljesen független Istentől, ott a cél az ember Isten képére való formáltságának, az Istentől való áthatottságának megőrzése, az Istentől való áthatottság pedig egyfajta nyugalmat, és időtlenséget adott a keleti kereszténységnek.

 

 

 

 

 

Nagy Attila Puli inkább a belső életet, az önmagunkba nézést tartja pozitív dolognak a keleti kereszténységben, ez egy gnosztikus gondolkodásmód. Szerintem a keleti kereszténység nyugalma és időtlensége nem egészen ebből ered, ezt úgy látom ő is érzi, ezért ha szimpatizál is a keleti kereszténységgel, az írásaiból kiderül, hogy a távol keleti vallásokat mégis csak pozitívabb vallásokként értékeli. Azonban, ha a vallásos anarchizmus azon tételét nézzük, hogy az embernek semmilyen külső formát, meditációt, jógát stb., nem szabad alkalmaznia Isten eléréséhez, csak a csendet, akkor a keleti kereszténységet akár pozitívabb vallásként is értékelhetné a vallásos anarchizmus ideológiája. Legalább is szerintem, mert a távol-keleti vallásoknak a meditációra és jógára alapozott törekvését, hogy az anyagi világot elhagyják, és egyesüljenek Istennel, amely legtöbbször nem személyes Isten, én egy kicsit erőltetettnek érzem.

 

 

 

A keleti kereszténység esetében viszont az ember a vallás sajátos atmoszférája által, az Isten által való áthatottság által, valóban mintegy belesimul a csendbe, a nyugalomba, és az időtlenségbe, minden jóga, meditáció vagy más látszólagos külső forma nélkül, ha csak nem a vallás atmoszféráját, a liturgiát, a művészetet tartjuk külső formának. Ott talán még én is le tudnék nyugodni. Érdekes, hogy egy másik gnosztikus gondolkodó: László András a tradicionalizmus magyarországi vezéralakja, Julius Evola magyarországi követője is magasbbrendűnek tartotta a keleti kereszténységet a nyugatinál. Ez engem azért lepett meg, mert egy olyan nézetrendszer képviselőjétől, aki ennyire fontosnak tartja a harciasságot, és a római tradíciót furcsa, hogy egy kevésbé harcos vallást, vagy legalábbis egy olyan vallást tart magasabbrendűnek, amely a középkorban kevésbé volt harcos.

 

 

 

Tehát az utolsó probléma, ami a Magyarság keleti keresztény orientációjával kapcsolatban fennáll, az hogy egy gyenge, lelki betegségre, ideges magatartásra hajlamos népet, mint amilyen mi vagyunk, szerintem nem biztos, hogy szabad nyugalomra kényszeríteni. Tőlem távol áll a távol-kelet szellemisége, ezt mindenki tudja, aki az írásaimat olvassa, de becsületére legyen mondva a távol-keleti buddhistáknak, hogy aki már szenvedett valamilyen pszichés betegségben, annak nem ajánlják a meditációt, mert ez csak ronthat az állapotán. A keleti kereszténységben ugyan nincsen jóga, vagy meditáció, de sajátos atmoszférája egyfajta nyugalmat, időtlenséget áraszt, ami lehet, hogy konfliktusban lett volna a mi ideges, lelki betegségre hajlamos természetünkkel. Mindemellett az is tény, hogy a modernitás lehet, hogy később ért volna el minket, hiszen a keleti kereszténység nem fogadja be a reneszánsz, és a protestantizmus formáit, bár történelmi ütközőpont révén rákényszerültünk volna a nyugattal való szorosabb kapcsolatra, amiből ki tudja, hogy mi sült volna ki.

 

 

 

Felhasznált Irodalom:

 

 

 

* Pető Zoltán: Az ikonosztáz http://www.typotex.hu/index.php?page=recenziok&book_id=23&review_id=850

** http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/ortodox.html

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.