Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A magyar művészet szelleme

2010.06.26

 

Sokan próbálták már megfejteni, hogy miben fejeződik ki a magyarság szellemisége a művészet területén, mint például Fülep Lajos, vagy Gerevich Tibor. Nemrég olvastam el Ipolyi Arnold római katolikus püspöknek a középkori magyar művészetről szóló könyvét, amelyből többek között megtudhatjuk, hogy Magyarország a középkor első szakaszában: a román korban hozta létre legszebb művészeti alkotásait.

 


A magyar gótika kora ipolyi szerint már kevésbé produkált elsőrendű művészeti alkotásokat, és a középkori magyar építészet Ipolyi szavaival élve emlékszerű volt, bár nem fejtette ki részletesen, hogy mit ért ez alatt. Véleményem szerint ez a szó fejezi ki leginkább a magyar művészet szellemiségét, vagyis az emlékszerű. Legalábbis azoknak a művészeti alkotásoknak a szellemiségét, amelyek a magyar, és az Európai szellem szintéziséből jöttek létre.

 


Azok a magyar művészeti alkotások, amelyek igazán magyarok, és európaiak is egyben, szinte mindig valamiképp az aranykorra való emlékezés misztériumát közvetítik. Ez egyaránt igaz a román kor művészetére, ahol a magyar szellemiség a kereszténységgel került szintézisbe. Mivel napsütötte hegyeinken álló váraink, és erdei kolostoraink kövei között mindig a történelem szelleme hat ránk, történelmünk nagy alakjainak, eseményeinek múltba vesző fénye elevenedik fel előttünk.

 

 

 

 

 


Egyaránt igaz az újkori magyar festészetre, főként az impresszionistákra, de más magyar festészeti irányzatokra is, ahol a magyar szellemiség az európai festészeti irányzatokkal került szintézisbe, és ami a román kori magyar művészet folytatásának tekinthető. Ez jól látható újkori festményeink aranyló színein, melyek szinte mindig az aranykor emlékét, fényét idézi fel bennünk.

 

 

 

 


Továbbá egyaránt igaz Bartók és Kodály legjobb műveire, amelyek szintén az aranykorra való emlékezés misztériumát idézik. Bartók és Kodály legjobb művei festőiek. A magyar rónákat festik le előttünk, de rajtuk keresztül mégis mintha látnánk Csontvárynak “A Taorminai Görög Színház Romjai“ című festményét. Ami talán nem véletlen, hiszen Európában az aranykort általában a mediterrán világhoz, a görög-római kultúrához kötik. Kodály és Bartók műveiből egy kis válogatás:

 


http://www.youtube.com/watch?v=XKOYTs1KSSw

 


http://www.youtube.com/watch?v=nJNwdGqjQuw

 


http://www.youtube.com/watch?v=4MEUIGjfHNw&feature=related

 


http://www.youtube.com/watch?v=nyqZL0R4Mqs

 


Talán az sem véletlen, hogy sok írónk, költőnk és művészünk a latin szellemiséget jelölte meg annak, ami leginkább megfelel a magyar szellemiségnek, mint például Gerevich Tibor vagy Eckhardt Sándor. Itt meg kell jegyezni, hogy nem minden olyan kísérlet sikerült, amely a magyar szellemiséget az európaival akarta ötvözni.

 


Gondolok itt az építészet területén Lechner Ödön munkásságára, amely nem színtézist teremtett európai és magyar között, hanem a magyar népművészet elemeit eléggé erőszakolt módon összekeverte a modern építészet különféle formáival.

 

 


A magyar és az európai művészet szintézise tehát szinte mindig az aranykorra való emlékezés szimbolikájában valósul meg. A kérdés, hogy hogyan vezethető ez le a magyarság jelleméből, vagy népművészetéből, amit Lechner nem tudott szintézisbe hozni az európai műformákkal az építészet területén. Minden hozzászólást szívesen fogadok ebben a témában.

 


Felhasznált Irodalom:

 


Ipolyi Arnold: Tanulmányok a középkori magyar művészetről Holnap Kiadó, 1997.

 


Gerevich Tibor: A magyar művészet szelleme

 


Fülep Lajos: Magyar művészet Corvina Kiadó, 1971.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.