Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A magyarság és a heroizmus

2008.07.19

Mivel e könyvben a magyarság és az új középkor kapcsolatát próbálom bemutatni, a magyarság újkori hivatását igyekszem körvonalazni, ebből következően a magyarság kérdéskörét is érintenem kell, ezen belül is főképp azt a kérdést, hogy miért is fontos az, hogy a magyarságnak hivatása legyen. Prohászka Lajos: A Vándor és a Bújdosó című könyve igazi nemzetkarakteológiai mű.

A német idealizmus vonalán haladva végigvizsgálja az európai népek karakterét. A görög jellem szerinte a kifejezésben jut érvényre, a monumentális kulturális alkotások klasszikájában, ahol sors és szabadság teljes összhangban van. A római jellem pedig a szervező magatartásban éri el nagyságát, ahol a római birodalmi eszményében, az impériumban különféle népeket képes egységbe kovácsolni. A középkor jellegzetes közösségi formája a zarándok típusa, amely egész Európát összefogta. Ez az Isten előtti leborulás szellemi magatartása.

Zarándoklás a templomhoz, az oltárhoz, vagy akár a keresztes hadjáratokban a harc színterére, hogy ott leborulhasson az ember Isten előtt. Nyugat-Európában a középkor szellemisége legtovább Spanyolországban maradt fenn. Ez prezentálja a spanyol ember alapélményét is, a középkorhoz való ragaszkodást, amit Servantes meg is érzett Don Quijote című művében. A középkor utáni Európában az Olasz nép alapélménye a hagyománytisztelet, a hagyomány tényleges megélése, és átörökítése lett, amelyre Európának szerinte nagy szüksége van. Az angolra a tiszta gazdasági szemlélet a jellemző.

A puritanizmus, és a telepes szellemiség, amelyre egy tisztán gazdasági alapokon nyugvó világbirodalmat épített fel, és amely alapjaiban különbözik a római impérium házra és családra épülő szemléletétől. A francia a stilizátor népe, amely a benne feszülő ellentéteket a művészet, pontosabban a stílus segítségével nem megoldja, hanem a stílust közéjük ékelve nyugvóponton, megoldatlanul, és ebből kifolyólag továbbra és feszültségben hagyja, és ebből a feszültségből irracionális erők (felvilágosodás, racionalizmus és forradalmak sorozatai) törnek a felszínre. A német népre a vándorszellemiség jellemző, amely az örök továbbfejlődés, továbbhaladás vágyában ölt testet. Az ő alapélményük az, hogy minden örökké változik, fejlődik. Mindig új feladatokat tűznek ki maguk elé.

Ezért van az, hogy a német kultúra soha sem lesz teljesen befejezve. Ez a fejlődésszemlélet, és nyugodni nem tudás mutatkozik meg például Hegel filozófiájában, az örök protestálásra való hajlamban, továbbá a végtelenség iránti vágyban. A végtelenség iránti vágy pedig megmutatkozik például Leibniz infinitezimálisában, Novalis kék virágjában, vagy a középkori Sacrum Imperium birodalmi ideájában, illetve a kölni dóm égbetörő csúcsaiban. A magyar szellemiség éppen ellentétje a németnek. Ránk a finitizmus jellemző. Mi vagyunk a bujdosók népe. A mi alapélményünk a némettel ellentétben az, hogy minden örökké változatlan. Ebből vezethető le óriási tűrőképességünk, hogy soha nem törekedtünk hódításra, terjeszkedésre, ellentétben a végtelenség mámorától hajtott némettel. A magyar függetlenségi gondolat, és annak erőteljes jelenléte a magyarság újkori történetében, szintén a finitizmusból vezethető le. A magyar elszigetelődik a külvilágtól, és független akar lenni, nem holmi zsigeri nacionalizmusból, hanem mert fél az idegentől, amely őt változásra ösztökéli.

A hagyományos németgyűlölet nem is igazi gyűlölet, inkább egyfajta harag, amely azt az embert jellemzi, akit felzavartak nyugalmából. Ezért van az is, hogy a társadalmi változások nálunk mindig hirtelen, lökésszerűen mentek végbe, mivel a változatlanság iránti vágyunkból fakadóan az esemény sokáig lett halogatva, amikor pedig már muszáj volt megtörténnie, akkor hirtelen tört felszínre, és a hirtelen cselekvést is mindig elhibázzuk. A változatlanságra való törekvésből kifolyólag a sors mindig elviselhetetlen teherként tör a magyarságra.

Ezért szinte minden magyarnak, aki igazi magyar, egyik alapélménye a sors, a valóság elől való menekülés. Legtöbbször a múltjába menekül a magyar, a múlt dicsőségében próbál sütkérezni, de mivel ez is csak görcsös menekülés a valóság elől, ellentétben az Olasszal, ahol a hagyomány tényleges megéléséről van szó, legtöbbször ezzel is ellenségei malmára hajtja a vizet. Európát sohasem érdekelte különösebben a magyar kultúra, a finitizmus szellemisége mindig is idegen volt tőle, leginkább azért, mert a nyugati népekre, akár az olasz hagyománytisztelőről, akár a német vándorról, vagy a francia stilizátorról van szó, mindig jellemző volt az aktivitás, a folyamatos tevékenység. A mi lusta, nádfedeles házakban pipázgató szellemiségünk mindig is idegen volt tőlük, a mi ügyünk mindig mellékes volt Európa számára. A magyarság mégis fontos Európa számára, nem csak azért, mert a középkorban vérünkkel védtük Európát, hanem mert mi vagyunk Európa közvetítői kelet és nyugat határán, akikre mind a két szellemiség hatott, amely fontos Európa számára: a hagyománytisztelő latin, és a vándorlásra törekvő német szellemiség is.

Ha Európa tényleg elbarbarizálódik, ahogy azt megjósolták, nekünk nem szabad elbarbarizálódnunk, mert rajtunk bukhat el Európa. Továbbá Prohászka kifejti azt is, hogy egy népnek sem érdemes a mi hazánkra pályáznia, mert itt a Kárpát-Medencében, a pusztákon minden más nép elpusztulna, hiszen a finitizmust csak mi bírjuk, csak mi szoktuk meg az évszázadok folyamán. Prohászka a finitizmusból vezeti le a magyar ember úri hajlamait is, hogy a magyar ember az, aki a legkevésbé tudja magát másnak alárendelni, és az ebből levezethető lázadásra való hajlamot. Továbbá az érzelmi befolyásolhatóság tulajdonságát is, amely végigkíséri újkori történelmünket.

Továbbá, hogy a magyar protestantizmus sok mindent megőrzött a középkori magyar tradíciókból, mint például a szent korona tant, míg más népeknél a protestantizmus mindenféle tradíció tagadásához vezetett. Azonban Prohászka sem tud választ adni arra a kérdésre, hogy miből fakad a magyarság finitizmusa. Mi az a tényező a magyar kultúrában, amiből ez a szellemisség fakad.  Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasnunk Julius Evolának a metafizikai tradicionalisták egyik vezéralakjának egyes írásait. Julius Evola az egyik legismertebb tradicionalista gondolkodó „A Zsidóságról” című művében a világ népeit két részre osztotta. Az egyikhez tartoznak azok a népek, amelyek a hold világához tartoznak, vagyis a lunáris női princípium határozza meg jellemüket. Ez az ő értelmezésében egyfajta hetérai karaktert jelent, amelyből mindenfajta heroizmus hiányzik. Vagyis minden nemesség és tisztaság, ami a harcos férfiprincípium sajátja. Főként a sémi népeket sorolta ide.

Azok közül is elsősorban a zsidókat. A másik csoporthoz sorolta azokat a népeket, amelyek a nap világához tartoznak, vagyis a szoláris férfi princípium határozza meg jellemüket. Vagyis a heroizmus, a harcos férfiprincípium nemessége és tisztasága.  Az indoárja népeket sorolta ide egészükben. Meg kell jegyezni, hogy Evola egy későbbi írásában: A Feminizmus és Heroikus Tradícióban ellentmondásba keveredett ezzel a tézisével, ugyanis abban a női princípiumot nem valamiféle hetérai karakterrel azonosítja, amelyből hiányzik mindenfajta heroizmus, hanem azt mondja, hogy az is heroikus, csak másképpen, mint a férfi princípium. „Az általunk normálisnak tartható világban, ahol a teljesen természetes szabadság és az a fajta benső bátorság uralkodott, ami nélkül az élet szennyes és értelmetlen, s amely világban a férfiasságnak lényeges jellegzetessége volt a benső szerénység és uralom, az "önmagában létezés" és az erőből létrejövő tisztaság is - nos e cél felé két nagy út volt kijelölve: a tett (akció) és a szemlélődés (kontempláció) útja.

Egyrészt a harcosban vagy hősben másrészt az aszkétában jutott tehát kifejezésre a kétféle tiszta férfiasság. Ezekkel a típusokkal szimmetrikusan a nőiség is kétféle lehet. A nő megvalósításával, mint szerető vagy anya, ugyanarra a nívóra emeli magát, ahol a férfi, mint harcos vagy aszkéta áll. Ahogyan van aktív - úgy van passzív, negatív heroizmus is. Az abszolút meghatározás heroizmusával szemben az abszolút odaadás heroizmusa áll - és az egyik éppoly ragyogó lehet, mint a másik, ha tisztán, mintegy rituális áldozati adományként élik át. A heroizmusnak éppen ez a kettőssége határozza meg azt a különbséget, ami a férfi és a nő tökéletesedésének útja között van.

A harcos és az aszkéta önuralmának - amelyek közül az előbbi a tiszta tett által, az utóbbi a férfias elvonultság által határoz meg a maga számára egy az életen túlmutató életet - megfelel a nőben annak a folyamatnak a heroizmusa, ami által magát valakinek teljesen odaadja és ami által valaki más számára létezik, legyen az a férje (ekkor beszélhetünk a szerető-típusról, amely a harcos női megfelelője), vagy a fia (az anya típusa, amely az aszkéta megfelelője). Egy ilyen kapcsolatban a nő saját életének magasabb értelmét, boldogságát és - határhelyzetben - megszabadulását találja meg. A heroizmus e két különválasztott és felcserélhetetlen irányzatának egyre eltökéltebben gyakorolt megvalósítása, vagyis a nemek tradicionális és normális törvénye: minden olyasminek az eltávolítása, ami a férfiban nőies és a nőben férfias, egészen addig, amíg tökéletesen meg nem valósul az abszolút nő és az abszolút férfi.”   Nagy problémának látom, a tradicionalista gondolkodók esetében, és erre már Buji Ferenc könyve esetében is utaltam, hogy nem differenciálják eléggé azt, hogy mit is kell értenünk az egyes kultúrák esetében harciasság, erkölcs és heroizmus alatt, hiszen ez minden kultúrában mást jelent. Sokszor azt olvasom ki az írásaikból, hogy a keleti, és nyugati pogány kultúrák elemzése esetében is mintha a keresztény erkölcsi formákat alkalmaznák, holott ők a hagyományos kereszténységet elutasítják.

De ahhoz, hogy tovább tudjunk menni egyenlőre Evola fogalomrendszerénél kell maradnunk.
A kérdés az, hogy hogyan illeszthető bele ebbe a rendszerbe a magyar kultúra, amely sem nem sémi, sem nem árja. Itt először is beszélnünk kell a nőiség szerepéről a magyar kultúrában. A magyarságnak a nőiséggel való nagyon szoros kapcsolatáról, ami megmutatkozik abban a kevés tudásban is, amit a pogány magyar szokásokról tudunk. Tudjuk, hogy a magyar vallásban a pogány korban létezett egy anyaistenség, ami a középkorban Boldog Asszony, vagyis Szűz Mária tiszteletbe ment át. Látható, hogy ma a XXI. Század kezdetén Magyarország a legerőtlenebb, életerő szempontjából a leggyengébb ország Európában, és az erkölcsi minőségben is a leghátul kullogunk, hiszen minket kebelezett leginkább a modern fogyasztói kultúra. Mi gyakoroljuk leglelkesebben a modern fogyasztói szokásokat. Tehát Evola gondolatmenetét követve, mind a magyar, mind pedig a zsidó kultúra valamiképp a nőiséghez köthető.

Tény és való, hogy a zsidó kultúra is szorosan kapcsolódik a gnózisból eredő modern fogyasztó kultúrához, sőt a mai Izrael Amerika mellett a fogyasztói kultúra egyik terjesztőjének, és mekkájának tekinthető. A zsidó nép mégsem vesztette el életerejét. Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme című művében a magyar nemzet tragédiáját abból vezeti le, hogy az újkorban eltávolodott a katolicizmustól. Más országok is eltávolodtak Európában a katolicizmustól, mégsem olyan gyengék, mint a magyarság, tehát ez a magyarázat nem kielégítő.  Evola a zsidó szellemiségnek a női szellemiséghez való hasonlítását Otto Weiningertől kölcsönözte, aki a Nem és jellem című cikkében a nőiség olyan képét rajzolja meg, ami a mai fogyasztói kultúra nőiségének a sajátja, a női beszédesség, kommunikációs készség, ügyesség, agilitás, ami a zsidónak is sajátja, és amiben nincs férfias heroizmus, de ami jól megfelel a modern fogyasztói szellemiségnek. Illetve, ami egyértelműen a nőiség negatív elemeit hangsúlyozza ki, és erőlteti rá a társadalomra. 

Weininger cikkének végkövetkeztetése pedig az, hogy a nőiségben nincs önmeghaladás, heroizmus, ahogy a zsidó szellemisében sem, ebben gyökeredzik a zsidó szellemiség káros volta, de ebben gyökeredzik ereje is, ami a modern körülmények között kvalifikálttá teszi a társadalomban. Viszont Érdemes ezt összehasonlítani Evolának a Feminizmus és heroikus tradíció című cikkében írottakkal, és kérdés, hogy a nőiségnek melyik formája vonatkozik a Magyarságra. Nyilván a második, a Feminizmus és heroikus tradíció című cikkben leírt nőiség vonatkozik a magyarságra. Mivel utaltam rá, hogy a magyar pogány vallásban sem szimplán női Istenek, hanem konkrétan anyaistenség van jelen. Ebben a cikkében Evola azt írja le, hogy a női szellemiségben is van heroizmus, önmeghaladás, de az más, mint ami a férfi szellemiségben van jelen.

Az, hogy a magyar szellemiségben nincs heroizmus, ezt nyilván senki sem venné komolyan, aki egy kicsit is ismeri a magyar történelmet, hogy csak a középkori magyar történelemre utaljak, ahol a magyarság Európa védelme érdekében folytatott háborút, de ez más, mint a nyugati népeké, és erre Prohászka is utal könyvében, hogy a magyar harcos magatartásnak egész más metafizikai gyökerei vannak, mint a nyugat-európai harciasságnak.  A női heroizmus és önmeghaladás, ami Evola szerint többek között az anyaságban, mint aszkétizmusban ölt testet valójában önmeghaladás is meg nem is. Ez jól látható, ha például összehasonlítjuk a nyugati, és a magyar szerelmi költészetet, és irodalmat. Dantét, aki Beatricéhez írt szövegei miatt a nyugati keresztény szerelmi költészet és irodalom archetípusává vált, különös szerelem fűzte Beatricehez, amely ősképe lett annak, amit a nyugati keresztény irodalomban a legtisztább szerelem kifejeződésének tartanak. Dante Beatricét egy misén pillantotta meg gyermekkorában, és ez a pillantás holtig tartó szerelembe ejtette. Sem akkor, sem utána soha nem beszélt Beatricével. Csak ritkán és véletlenül találkozott vele.

Nemcsak azért, mert nem lehetett az övé Beatrice, hanem, mert nem is akarta, hogy az övé legyen. Mert számára így volt szép ez a szerelem. Érintetlenül. Ez az érintetlenség adja ennek a szerelemnek a tisztaságát, és ebből fakadóan heroikus jellegét. Bizonyos értelemben ez is áldozatnak tekinthető, de ha elolvassuk Dante Beatrice-hez intézett írásait, rájövünk, hogy ez a heroikus és tiszta szerelem az égbe emelte Dantét. Vagyis látható benne valamiféle felfelé irányulás. Így csak látszólagosan volt az áldozat. A magyar szerelmes irodalom őstípusában: a János Vitézben viszont az áldozat egész más formája jelenik meg.

Szerelmük, mint a magyar irodalomban és történelemben mindenütt, itt is tragikus jelleget ölt. Iluska halála után János Vitéznek csak a szomorúság jut osztályrészül, és csak akkor találkozhat újra Iluskával Tündérországban, miután legyőzte a gonoszt, és végleg elemésztette magát. Ebben a fajta heroizmusban nincs meg az a felfelé irányulás, ami Dante költészetében meg volt, sokkal inkább az anyaság aszkétizmusa mutatkozik meg benne. János Vitéz úgy búsul Iluska halála miatt, akár az anya halott gyermeke miatt, és egészen addig, míg el nem jut tündérországba csak a szenvedés marad neki osztályrészül. A magyar népművészet és népzene is sok tekintetben az anyai aszkétizmus megnyilvánulásának tekinthető.

A legszebb magyar népdalok altatódal hasonlatosak, amiket a dajkák énekelnek az elalvó gyermekeknek. Talán ebben rejlik a magyarázata a magyar és zsidó nép különbözőségének is, vagyis a magyar nép gyengesége a zsidó néppel ellentétben. Mivel a magyar szellemisége az Evola által megrajzolt női aszkétizmusban, vagy ha úgy tetszik, anyai aszkétizmusban gyökeredzik, külső formájában mindaz megvan, ami a nyugati népeknél, hősiesség a harcban, államalkotó képesség, birodalmi szellem. De ezekben még sincs önmeghaladás. Ez pedig a magyar tradíció külső formáinak erőtlenségében mutatkozik meg. Illetve abban, hogy a modern korban az anyai aszkétizmusban megnyilvánuló heroizmus, amely a középkorban még szakrális jelleggel bírt, könnyen átadja helyét, vagyis átkonvertálódik a modern fogyasztói kultúra hetérai karakterévé.

A magyar tradíció is lehet erős bizonyos időszakokban, de a válságidőszakok különös erővel törnek a magyarságra. Tehát a magyar heroizmusban nincs önmeghaladás, ezt Prohászka, kicsit helytelenül, finitizmusként fogalmazta meg, ami az ő szóhasználatában azt jelenti, hogy a magyar ember alapélménye az, hogy minden változatlan. Ezt ő a német szellemiség tükrében fogalmazta meg, mint német műveltségű gondolkodó, és tulajdonképpen arra a következtetésre jutott, hogy a Magyarság alsóbbrendű a némettel szemben, amit az ő korában szemére is vetettek kortársai, mint például Szekfű Gyula és Babits Mihály. Ha Prohászka a Magyarság jellemét nem a német szellemiség tükrében, hanem önmagában szemlélte volna talán pozitívabb megítélést kapott volna kortársaitól, és mélyebb összefüggésekre is lelhetett volna a Magyarság jellemét illetően.

Mindettől függetlenül, ha nem is értek egyet a német szellemiséggel való összehasonlítás eredményével, abban, amit Prohászka mond, van igazság. A magyar heroizmusban nincs önmeghaladás.  A zsidó nép szellemisége viszont eleve abban a fajta nőiségben gyökeredzik, ami korunk fogyasztói társadalmát jellemzi, ebben a sok tekintetben, hetérai szellemiségben. Így ott külső formákban sem alakult ki az, ami a nyugati népeket jellemzi, viszont ez a szellemiség rendkívüli életerővel ruházta a zsidóságot a modern körülmények között. Ahogy korunkban, vagyis a modernitás korában, minden nép körében a női nem mutatkozik életerősebbnek, és lassan maga alá gyűri a férfi nemet. A női kommunikációs készség, a női agilitás, ami a zsidókat éppúgy jellemzi, mint a nőket, jól megfelel a modern kor szellemiségének.

Az anyai aszkétizmus a modern korban a magyarság körében is átalakult egyfajta hetérai nőiséggé, ezt jól mutatja, hogy Magyarország az egyik leglelkesebb követője a fogyasztói kultúrának, de ez nem hozta magával a magyarság életerejének növekedését. Tehát lényegében ugyanabban rejlik a magyar nép gyengesége, amiben a zsidó nép ereje, a női szellemiségben. A zsidó életerő, és a magyar gyengeség ellentéte pedig a két nép női szellemiségének különbözőségében rejlik. A magyar heroizmus sajátos jellege tehát két dologban mutatkozik meg a modern korban. Egyrészt a magyar életerő gyengeségében, másrészt abban, hogy a magyarság különösen fogékonnyá vált a modern fogyasztói kultúra befogadására. Tehát a Magyarság mai állapota egy érdekes kérdés, hiszen talán a magyar nép az egyetlen a világ népei között, amelynek saját kultúrája nem biztosítja számára önnön életerejét.


Érdekes, hogy egyes nemzeti radikális körök azt hirdetik, hogy a magyarság, és Magyarország korunkban kitüntetett célpontja a zsidóságnak, amely meg akarja szerezni a magyar földet, kihasználva a Magyarság gyengeségét. A magyar sajtóban megjelenő egymással ellentmondó hírekből nem igazán lehet megállapítani, hogy ebből mi igaz, és mi nem, de ha igaz, annak nem biztos, hogy a magyarság gyengesége, és a magyar termőföld jó minősége az oka, ahogy ezek a radikális körök állítják. Az is lehet, hogy az oka a magyarság hasonlósága a zsidósághoz, hiszen a történelem folyamán már többször is megfigyelhető volt, hogy éppen az egymáshoz hasonló formák taszították egymást a leginkább, mint ahogy azt a protestantizmus, és egyes modern gnosztikus szekták esetében is láttuk.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.