Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az Európai Egységről

2010.02.27

Az új középkort tehát el kell terjeszteni Európa szerte, be kell építeni az egyes európai kultúrák organikus felépítményébe az adott kultúrák sajátosságainak megfelelően, hiszen nem lehet egész Európa pontosan olyan, mint Sopron. Ennek lehetséges folyamatát a mai európai egység elemzésével szeretném bemutatni. Sokat hallani mostanában az Európai Unióról, Európa egységesüléséről. John Lukács a mai Európa egységesülési törekvéseit azzal a kritikával illette, hogy ez az egységesülés pusztán a gazdaság dimenziójában megy végbe, és ebből kifolyólag nincs semmilyen magasabb rendű kulturálisan vagy spirituális dimenziója. A mai európai egység alapja tehát a gazdaság.


José Ortega y Gasset: Elmélkedések Európáról című művében a különböző kultúrtörténeti irányzatokat: a középkort, a reneszánszot, a felvilágosodást, a reformációt és az ellenreformációt olyan külső formákként nevezi meg, amelyekhez Európa nemzetei minden korban hozzáigazodnak, hogy ezzel megvalósítsák részleges, vagy teljes egységüket.  Köztudott, hogy teljes egységet csak a középkor teremtett Európa népei között, a többi pedig Európa más-más részein mutatott dominanciát. Az ellenreformáció és a reneszánsz inkább délen, a reformáció és a felvilágosodás inkább északon. Ezek az új irányzatok nyilván híven tükrözik azoknak az európai népeknek a szellemiségét, amelyeknél dominanciát mutattak. A reneszánsz és a barokk a mediterrán szellemiségből, a protestantizmus pedig az északi germán miszticizmusból eredeztethető. Van egy ország Európa e két része között, mégpedig Franciaország, amelyről Molnár Tamás azt írta, hogy kultúrája nagyban kötődik a középkorhoz.


Valóban érdekes ez a kettősség a francia kultúrában, ahol kibontakozott a felvilágosodás, a szabadkőműves mozgalom, és kitörtek azok a forradalmak, amelyek átrajzolták Európa arculatát, és ennek ellenére francia volt Marcel Lefebvre a katolikus tradíció mai vezéralakja is, aki fellázadt a második vatikáni zsinat ellen. Csak Franciaországban jöhetett létre az a templomos lovagrend, akiket keresztény harciasságuk miatt mindmáig favorizálnak a katolikus tradicionalisták, és akiket ennek ellenére eretnekség vádjával mégis feloszlatott a katolikus egyház. Csak Franciaországban születhetett meg az a René Guenon, aki a gnoszticizmusra, vagyis elméletileg keresztényellenes alapokra építve alkotta meg tradicionalista filozófiai rendszerét, amely többek között az Európai középkort is favorizálta. A francia kultúra valóban még eretnekségében, vagyis forradalmiságában, és a felvilágosodáshoz való kötődésében is középkori.

Talán annak köszönhető ez, hogy a franciák Hamvas Béla szavaival élve bornépnek tekinthetők, ami a latinsághoz, a mediterrán szellemiséghez köti őket.  A francia föld óceáni klímájában mégis van valami északi homály, amely a mediterrán szellemiséggel együtt olyan szikársággal és sötétséggel áldja meg középkori templomaikat, amely az európai középkor emblematikus kultúrájává teszi a francia középkort.


Tehát a dél-európai mediterrán népek humanista újpogánysága és Henri Massis gondolatai követve az északi germán népek Ázsiához közelítő protestáns gnoszticizmusa között egyedül a francia kultúra képviseli az autentikus középkort.  Ennek oka talán az, amit Eckhardt Sándor is leírt, hogy a francia nemzet egyaránt magában hordja „A római nemzet büszkeségét és műveltségét, a gall hevességét és élénkségét, a germán nyíltszívűségét és naivságát.”. Tehát egy keverék népet alkot, amelynek alapja a kelta gall etnikum, de emellett a latinoktól örökölte a bornépek jellemét, a germánoktól pedig a gnózis átvételére való hajlamot, ami az újkorban a felvilágosodásban öltött testet. Viszont kelta gyökereiknek köszönhetően náluk még a felvilágosodás is középkori jelleget öltött.

Így Nyugat-Európa összes kultúrkörének szellemiségével kapcsolatban áll, és képes áthatni azokat. Nyilván ez tette lehetővé számára, hogy a középkorban a kereszténység apostolának tartották a francia nemzetet, akiknek az a feladata, hogy a kereszténységet terjesszék.  J. H. H. WEILER a Keresztény Európa című könyvében ír a Redemptoris missio című pápai enciklikáról, amelyben a katolikus egyház missziós, térítő tevékenységének alapelvei vannak kifejtve. A lényege az, hogy az egyház fenntartja a kereszténység egyetlen igazságát miszerint az üdvözülés forrása egyedül Krisztus. Ennek az igazságnak a szilárd tudatában, ami az identitásának az alapját kell, hogy képezze, folytatja térítő tevékenységét, de úgy, hogy mindig meghagyja a szabad választás jogát azzal szemben, akit meg akar téríteni. Tehát az egyház nem kényszerít, csak javasol, és ezt úgy kell tennie, hogy a saját identitása, vagyis az egyetlen igazság közben ne kompromitálódjon, ami nyilván fegyelmet igényel. Ami érdekes ebben, az hogy Weiler ezeket az elveket átviszi az európai népek egymás felé való közeledésének, és egyúttal Európa egységesülésének gondolatához.

Tehát Európa népeinek a keresztény térítés előbb felvázolt gyakorlatához hasonlóan ragaszkodniuk kell saját identitásukhoz, és ennek az identitásnak a szilárd tudatában fel kell ajánlaniuk más népek fiainak, hogy legyetek közülünk valók, hogy így megoszthassák velük saját kultúrájukat, és boldogságukat, hogy ilyen módon közeledjenek egymáshoz Európa népei, hogy végül a köztük lévő különbségek eltűnjenek, és megvalósuljon az Európai egység.  Ez ilyen formában, ahogyan Weiler megfogalmazza nyilván nem járható út, hiszen ha Európa népei, és kultúrái egy nagy kultúrává olvadnának össze, az egy amorf masszává tenné Európát, amely nem hordozna magában semmiféle magasabb rendű kulturális vagy spirituális lényeget. Az európai népek egymáshoz való közeledése a Redemptoris missio elvei alapján csak úgy képzelhető el, ha az egyes népek kultúrája, identitása magában hordoz olyan formákat, amelyek az Európai népeket összekötő külső formákká válhatnának, mint a középkor, a reneszánsz, vagy a reformáció, és ezeket adnák tovább a többi nemzetnek egységesítve ezzel Európát. Ebben az esetben Európa nem olvadna össze egy nagy szuperkultúrává.


Mint ahogy a fejezet elején kifejtettem egy olyan külső forma volt, amely Európát teljes mértékben, és hozzáteszem spirituális formában, egységesíteni tudta, ez pedig a középkor volt, és ennek a legfőbb képviselője Franciaország. Továbbá valamennyire Spanyolország is, de az mégis csak inkább a mediterrán térséghez tartozik, ahol a reneszánsz humanista szellemisége dominál. A Redemptoris missio szellemisége sok tekintetben a II. vatikáni zsinat szellemiségét hordozza magán azzal, hogy elismeri a vallásszabadságot, ami nem éppen pozitív dolog, de annyiban hasznos, hogy térítési fegyelemre oktat. Erre azért mondom, hogy hasznos, mert korunkban már nincs lehetőség arra, hogy a kereszténység kardal szerezze vissza Európát, úgyhogy valóban csak a fegyelmezett térítés vezethet eredményre. De ha a kereszténység valamennyire megerősödik, akkor nem szabad többé elismerni a vallásszabadságot, és kardot is kell fogni, ha nincs más lehetőség.

Tehát Franciaország az, amely saját kultúrája által egységesíteni tudja Európát, hiszen a legközelebb áll a középkorhoz, és a középkor volt az egyetlen külső formája Európának, ami azt teljes egészében egységesíteni tudta. Viszont kétséges, hogy a középkor a régi formájában éleszthető ujjá, mert a történelem kereke sokak szerint nem forgatható visszafelé. Akkor viszont új középkor kell, aminek jellegzetességeit felvázoltam az előző fejezetekben. Az új középkort, annak kulturális jellegzetességeivel úgy kell elterjeszteni Európa népei között, vagyis mind a reneszánsz humanista mediterrán térségben, mind pedig a protestáns északi germán népek körében, hogy az megfeleljen mind a két kultúra sajátosságainak.

Ehhez kell segítségül hívnunk a francia kultúrát, vagyis a középkor egyetlen autentikus képviselőjét Európában. Ebben a folyamatban, tehát mint ahogy azt kifejtettem a keleti kereszténység az új középkor forrása. Ezt nem összekeverni kell a nyugati kultúrával, hanem hidat kell képezni a keleti, és a nyugati kereszténység között, vagyis át kell konvertálni a keleti új középkort, hogy az megfeleljen a nyugati kereszténység számára. Itt pedig a magyar kultúrára, és különösképp Sopronra hárul a feladat, hogy átkonvertálja, amely kulturális jellegzetességei miatt az új középkor fővárosának tekinthető, ahogy azt leírtam. Tehát Magyarország, és különösképp Sopron feladata az, hogy szellemi hidat képezzen a keleti kereszténység és a nyugati kereszténység között.
Elsődlegesen a francia nemzetnek átvennie, és a maga kép

ére formálnia az új középkort, mint a nyugati középkor emblematikus képviselőjének, és mint annak a nemzetnek, amely Nyugat-Európa összes kultúrkörének szellemiségét magában hordja. Így a latin, a kelta és a germán szellemiséget is, és természetesen a francia nemzetnek kell az új középkort elterjesztenie Európa népei között. Tehát ismét Franciaországnak kell megvalósítania az Európai középkort, mint Nagy Károly idejében is. Az új középkor francia talajba ültetése talán nem is nehéz feladat, hiszen régi vonzódás figyelhető meg a két kultúra között, még ha a két nép nem is volt mindig jó viszonyban egymással. Párizsban ma is nagyszámú orosz diaszpóra él, maga Berdjajev is Párizsban élte le élete jó részét. Talán a középkorhoz való kötődésnek tulajdonítható ez a vonzódás a két nép között, hiszen Berdjajev is azt írta, hogy nem véletlen, hogy Oroszországban jött létre először egy a középkorra emlékeztető társadalmi rend, ahol tulajdonképpen soha nem ért véget a középkor. 

Ez tehát a folyamat, ahogy az új középkort elterjesztjük Európa népei között. Azonban még nem adtunk választ arra a kérdésre, hogy hogyan formáljuk az új középkort az európai népek, és tágabb értelemben véve a nyugati kereszténység képére.
Nos, a Francia nemzet esetében érdemes újra feleleveníteni azt a részt, ahol a sötétség teológiájának, és Aquinói Szent Tamás teológiájának kapcsolatáról írtam. A francia nemzet, mint írtam az emblematikus középkor képviselője, ők találták fel a katedrálisokat, a lovagi eszményt. Náluk ez képezi az organikus szellemiség alapját. A katedrálisokkal kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy Eckhardt Sándor írta le a francia nemzet egy sajátos jellemvonását, a világosságra való törekvést. A világosságra való törekvés, vagyis a racionális, logikus levezetésre, és megfogalmazásra, való törekvés esetében Eckhardt hangsúlyozza, hogy ez nem Descartes-el, és a felvilágosodással jelent meg. Hanem Aquinói Szent Tamással, aki olasz születésű volt ugyan, de munkásságát francia földön fejtette ki, és ő volt az első, aki racionalitást vitt a teológiába, hiszen a dogmákat a racionális logikai érvelés eszközével vezette le.

Továbbá a katedrálisok, amely szintén francia találmány, külső formája, szépséges hideg geometriája is a racionalitást tükrözi.  A katedrálisok sajátos geometriája, mint a francia szellemiség megjelenítője tehát Aquinói Szent Tamás teológiájához kötődik. Így véleményem szerint az új középkor francia talajba ültetésének legjobb módszere az, ha a sötétség teológiájában megnyilvánuló erkölcsi önmeghaladást összekapcsoljuk Aquinói Szent Tamás teológiájával, mint a francia nemzet középkori organikus szellemiségének megtestesítőjével. Erről már részletesen írtam a sötétség misztikus útja az értelmi és az erkölcsi megismerés által című cikkemben /cikkek/cikkek/a-sotetseg-misztikus-utja-az-ertelmi-es-az-erkolcsi-megismeres-altal. Továbbá a francia nemzetnek érdemes magába olvasztania Sopronnak ezt a bronz szellemiséggel áthatott középkori francia szellemiségét, amire már utaltam, amikor a Sopronban rendszeresen megrendezésre kerülő őszi tárlat kulturális hagyományáról írtam, hogy így frissítse fel saját középkori kelta szellemiségét.
Magyarország és Spanyolország esetében érdemes részletekbe menően megvitatnunk, hogy miért van szükség a modern kultúra, és ipari társadalom átspiritulizálására. Korunkban a természet és társadalomtudományok szinte minden területéről érkeznek olyan hírek, hogy a modern gazdaság felemészti a Föld erőforrásait, rabságba taszítja magát az embert is. Rengeteg szerző írt már a modern fogyasztói társadalom visszásságairól, ember és Isten ellenes jellegéről, a világ erőforrásait felemésztő romlott erkölcsiségéről.

Egyes tradicionalista szerzők, mint például Czakó Gábor korunkat gazdaságkorként aposztrofálják, amely Czakó szerint az Antikrisztus világának megtestesítője.  Ez egyértelműen mutatja, hogy korunkban sok minden más mellett a gazdaság, pontosabban a gazdálkodás is válságban van. Én ezt a válságot most a gazdaság és az erkölcs viszonylatában szeretném szemügyre venni. A gazdálkodás és a vele összekapcsolt erkölcsiség problémájára már több szerző is rámutatott az újkori történelemben gondolok Max Weber protestáns kapitalizmusetikájára, vagy Prohászka Lajos: A Mai Élet Erkölcse című könyvére, amiről már többször írtam ebben a könyvben.

Több keresztény szerző próbálta már megfogalmazni korunkban a gazdálkodás helyes erkölcsi alapjait. Czakó Gábor szerint az emberi munka, vagyis a gazdálkodás igazi célja csakis a művelés lehet, a világ átszellemítése. Szemben korunkkal, amely csak kulturális szemetet, azaz giccset termel.  Van igazság ebben, azonban kérdéses, hogy mennyiben vezet el minket ez a megfogalmazás a keresztény erkölcsiséghez, hiszen a munkát, a világ átszellemítéseként értelmezni inkább a pogány szellemiséghez visz közelebb minket. Ezen belül is főként az Európai mediterrán szellemiséghez, hiszen a görög-római kultúrára volt jellemző az, hogy a kozmosz minden szegmense, a bortól a csillagképekig az Istenek lakhelye volt.

Fontos megemlíteni az újkorban megjelenő keresztény szindikalista mozgalmakat is. Ezek lényegében ki akarták küszöbölni az osztályharcot a különféle társadalmi rétegek között a korporatív szemlélet által, továbbá az erkölcs terén azt fogalmazták meg, hogy minden embernek küldetése van a saját foglalkozásában közössége és az Isten felé, ami az ő életének az értelmét adja. Ez a hivatásrendiség alapeszméje, amit XIII. Leó pápa fogalmazott meg Rerum novarum kezdetű szociális enciklikájában. Ezt vallották a Spanyol falangisták is, akikről már szintén írtam ebben a könyvben. A hivatásrendiség eszméje Magyarországon is megjelent. Az 1930-as évek közepén Actio Catholica keretén belül működő Egyházközségi Munkás Szakosztályok (EMSZO) a katolikus világnézet alapján a munkások valláserkölcsi, szociális és kulturális nevelését, karitatív támogatását végezte. Az EMSZO vezetőinek azonban be kellett látniuk, „hogy az „új szociális öntudatra nevelés” sterilen valláserkölcsi, hitbuzgalmi és kulturális eszközökkel nem lehetséges, hanem ezekkel egységben radikális szociális program és agitáció is szükséges, ami azután logikusan elvezetett az érdekvédelmi feladatok fokozatos vállalásához is.

Az EMSZO radikalizálódása az érdekvédelem terén figyelmeztető jel volt az egyház számára: a szorosabb értelemben vett egyházi kereteket (egyházközségek) nem engedheti át a gazdasági-szociális érdekvédelemnek. Az érdekvédelmi fellépéseknél ugyanis a helyi EMSZO-k élén álló lelkészek, plébánosok – mert ők voltak hivatalból a vezetői – társadalmi, erkölcsi és politikai tekintélyüket vetették latba a munkáltatóknál, nemegyszer sikerrel. De a kudarc ódiuma is az egyházra hárult, és a konfliktus feloldhatatlannak bizonyult: a hivatalos egyház ugyanis a fennálló rendszerhez illeszkedett, és így nem tehette magáévá az ennek keretei között maradó, de mégis radikálisan fellépő munkás- és alkalmazotti érdekvédelmet. (Egyébként is küldetése nem az érdekvédelem, hanem a lelkek védelme és szolgálata volt – társadalmi helyzetre való különbség nélkül.)”

Az ipari munkásság kapcsán fellépő konfliktusok a magyarországi keresztény szindikalista mozgalom, és az egyházi vezetőség között felvet egy érdekes kérdést, hogy vajon a küldetéstudat, mint erkölcsi mérték, megoldhatja e gazdálkodás válságát, ami korunkat jellemzi. Pontosabban megoldhatja e korunk erkölcsi válságát, ha a küldetéstudatot a modern gazdálkodással, a modern ipari munkával kapcsoljuk össze? Véleményem szerint nem, éspedig azért nem, mert a modern ipari munka nem adhat igazi értelmet az ember életének, hiszen az ilyen munka mindig örömtelen, mert semmiféle spirituális tartalma nincs, és ha ezt a munkát tesszük az ember küldetésévé, az a munkavégzésben folytatott örömtelen aszkézishez vezet, ami a protestantizmus, és nem a katolicizmus sajátja, ahogy azt Max Weber is leírta.

A modern ipari társadalom szerkezete, és az egyház tradicionális hierarchiája, és intézményei összeegyeztethetetlenek. A hagyomány terén éppúgy, mint az erkölcs terén. A küldetéstudatnak, mint az erkölcs mértékének, csak a tradicionális gazdálkodási formák között van érvénye. Ezt bizonyítja az is, hogy a Spanyol Falangista Mozgalomnak is a spanyol földművesek voltak a fő támogatói, tehát egy tradicionális társadalmi réteg, és nem az ipari munkásság. Főként a déli, mediterrán szellemisség összeegyeztethetetlen az ipar szerkezetével. Pedig hát tudjuk, hogy a keresztény szindikalizmus is inkább a mediterrán térségben volt jelen, mint ahogy a falangizmus is Spanyolországban vert gyökeret, mert leginkább a római hagyományok, és a római hierarchikus felépítmény felel meg neki.

A társadalom kereszténnyé tételének, vagy rekatolizálásának, tehát két útja van, vagy teljesen fel kell számolni az ipari társadalmat, ami kétséges, hogy teljes egészében megvalósítható, bár nyilvánvaló, hogy a jövőben az ipar területén a tradicionális céheknek, és a kisiparnak kell nagyobb teret engedni, a nagyipar helyett, de a nagyipart sem lehet teljesen kiküszöbölni. Erre dolgoztam én ki azt az elméletet, hogy a gazdálkodást össze kell kapcsolni az igazi keresztény erkölcsiséggel, vagyis azzal, ahol az önmeghaladás, és a szabadság az önmegtagadásból ered, ez lenne az új középkor, aminek egy kulturális keretet is adtam, amely a bronz szellemiségében, és a sötétstég teológiájában nyilvánul meg. Erről a következő cikkemben: /cikkek/cikkek/keresztenyseg---nietzsche---buddhizmus---fogyasztoi-tarsadalom

Az új középkorban nyilván a tradicionális céheket, és a kisipart kell támogatni, a hogy Berdjajev is írta, hiszen ebben a gazdálkodási formában valósulhat meg leginkább a szabadság. Azonban a nagyipart sem lehet teljesen kiküszöbölni. Egyértelmű, hogy ez a konstrukció szerintem ezt a kérdést is megoldja, hiszen látható, hogy Sopronban, amit én az új középkor városává nyilvánítottam, még a régi ipari negyedek is mintha beleolvadnának a középkori városközpont bronz szellemiségébe, tehát ez a konstrukció átspiritualizálja az ipari társadalom szerkezetét.


Azonban nyilván szükség van a küldetéstudat erkölcsi nívójára is, hiszen az igazi erkölcsiséghez amellett, hogy az embernek a munkája által önmagát erkölcsileg meg kell haladnia, szükség van arra is, hogy valami magasabb rendű cél alá rendelje önmagát. Tehát a falangizmus, és az új középkor erkölcsiségét egy közös erkölcsi, metafizikai alakzatban kellene feloldani, az új erkölcsiséggel áthatva az egyház hierarchiáját és intézményeit. Itt az önmegtagadásból eredő önmeghaladás, és szabadság megéléséből, vagyis az új középkor megéléséből kell kibontakoznia a küldetéstudatnak, hogy az új középkort egész Európában el kell terjeszteni. Magyarország régi középkori kultúráját pedig, amely inkább a mediterrán középkor szellemiségéhez áll közel véleményem szerint úgy lehetne összekapcsolni az új középkor formáival, hogy a történeti népfajiságot, vagyis a történeti emlékezést is össze kellene kapcsolni az új középkor erkölcsiségével, vagyis az önmegtagadásból eredő önmeghaladás és szabadság erkölcsével.

Ehhez kapcsolódik a magyar falangizmus eszméje, amiről itt: /cikkek/cikkek/a-hungarista-birodalmi-eszmeny-a-magyar-falangizmus-tukreben Spanyolországban ehhez hasonlóan kellene eljárni, csak míg Magyarországon inkább a bronz szellemiségének, addig Spanyolországban inkább a sötétség teológiájának kellene reprezentálnia az új középkort, amire ráépülne a falangista eszme által újjáélesztett középkori katolikus kultúra és hierarchia. Olaszország érdekes kérdés, hiszen szintén mediterrán ország, azonban inkább a humanista, újpogány reneszánsz szellemiségéhez kötődik, és nem a középkorhoz, mint Spanyolország.

Ezért én ott is inkább Aquinói szent Tamás teológiájának az összekapcsolását javasolnám a sötétség teológiájával, akárcsak a franciák esetében. A legnehezebb kérdés a germán kultúrkör, éspedig Németország esete. Ezen a területen jelent meg a protestantizmus, és a felvilágosodás, vagyis ez a kultúra erősen kötődik a gnózishoz. Azonban míg a francia nemzetben jelen van a kelta szellemiség is a germán mellett, ott a középkor folytatódott a felvilágosodásban. A német felvilágosodásban viszont az a szellemiség folytatódott, amit Prohászka Lajos vándorszellemiségnek hív, és ami az örök változás és a végtelen utáni vágyban ölt testet.

Ez mutatkozik meg a német felvilágosodás emblematikus filozófusának: Hegelnek a dialektikájában is. De erre épült a középkori német sacrum imperium birodalmi ideája, és a középkori német katedrálisok monumentális, égbe nyúló volta is. Ebből következően itt is Aquinói Szent Tamás teológiájának összekapcsolását javasolnám a sötétség teológiájával, csak itt mindezt a végtelen megnyilatkozásával is össze kellene kapcsolni, vagyis a sötétségből születő fény, és az értelem szemeként megnyilvánuló hit általi Istenlátás egymáshoz való közelítésének valóban a végtelenbe kell nyúlnia. Így valósíthatja meg a kelet és nyugat határán fekvő Magyarország, és azon belül Sopron újkori történelmi küldetését, amelyet a sors rárótt.

 

Felhasznált irodalom:

John Lukacs: A XX. század és az újkor vége.

José Ortega y Gasset: Elmélkedések Európáról.

Molnár Tamás: A Modern-Kór Tünetek és Ellenszerek.

Hamvas Béla: A Bor Filozófiája.

J. H. H. Weiler: Keresztény Európa.

Nikolaj Berdjajev: Új Középkor.

Henri Massis és a katholikus nacionalizmus Franciaországban http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=1929&honap=9&cikk=4963

Hamvas Béla: Öt Géniusz

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.