Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kereszténység - Nietzsche - Buddhizmus - Fogyasztói Társadalom

2008.10.16

Buji Ferenc Elfelejtett Evangélium című könyvében az evangélium szerinte elfeledett, vagy félreértelmezett tanításait próbálja újra előtérbe állítani, illetve újraértelmezni. Olyan Jézusi tanításokról beszél benne, mint az újjászületés, a szüleink iránt érzett gyűlölet szükségessége, vagy a gyermeknemzés kerülésére irányuló Jézusi tanács. Kezdjük először is az elemzést azzal, hogy mit is jelent az ő fogalmai szerint az újjászületés.

 

„Mit jelent valójában Istentől születni? Ha e kérdést nagyon feszegetik, a keresztény ember hajlamos az Istentől születést puszta metaforának, szóképnek tekinteni. Pedig e születés révén valóban egy új lény keletkezik – de természetesen nem testi, hanem lelki-szellemi értelemben. Mert ezt a második születést éppen az különbözteti meg az elsőtől, hogy míg az testi és természetes születés, ez lelki-szellemi és természetfölötti születés.

 

Nem egy új test születik tehát, hanem egy új lélek (vö. Jn 3,6). Míg az egyszer született ember testi eredete alapján sorolja be magát ebbe és ebbe a családba, avagy népbe, ennek alapján helyezi el magát a társadalomban és a világban, addig a kétszer született ember ezeket a testiséghez kötődő viszonylatokat semmisnek tekinti, és lelke alapján tekint önmagára. Testének ugyan van apja és anyja – csakhogy ő már nem azonosítja magát testével. Ugyan még „a világban” van (vö. Jn 17,II), de már nem úgy van a világban, mint aki a világból is való.

 

„Ti innen alulról valók vagytok, én meg felülről való vagyok; ti e világból [valók] vagytok, én nem e világból [való] vagyok” – mondja az Emberfia „a zsidóknak” (Jn 8,23) s hozzá hasonlóan tanítványai sem e világból valók (Jn 17,6), hanem felülről, Istentől származnak.” Láthatjuk, hogy itt egy alapvetően gnosztikus szemléletről van szó. Buji Ferenc az újjászületés fogalmában a lelket, a szellemet szembeállítja a testtel, vagyis a szellemet az anyaggal.

 

Itt a Buji Ferenc által sugallt újjászületés fogalma nagyon hasonlít a gnosztikusok által sugallt anyagi világból való szabadulás tanával, a földi kötöttségek elhagyásának tanával. Az újjászületés szerinte tehát annyit jelent, hogy az ember egyszerre szabadul is az anyagi világból, meg nem is. A szellemi világhoz tartozik már ugyan, annak ellenére, hogy egyenlőre mégis a Földi testben marad, azaz lélekben Isten fia. A másik tradicionalista gondolkodó: Hamvas Béla ezt az Istenfiúságot megistenülésként értelmezte.

 

Nézzük most meg a gyermeknemzés kerüléséről, és a szülők gyűlöletéről szóló Krisztusi tanításokat.
„Vajon lehet-e csodálkozni azon, hogy aki tanítványait arra oktatta, hogy földi atyjukat ne tekintsék, következésképpen ne is nevezzék atyjuknak (vö. Mt 23,9),1 az maga sem kívánt atyává válni és utódokat nemzeni, és tanítványait is hasonló szellemben oktatta?!

 

Mert hiszen magától értetődő, hogy aki kiszakítja magát őseinek generációs láncolatából, az nem kíván egy újabb generációs láncolat kiindulópontjává válni; aki kiszakította magát a családi kötelékek szorításából, az aligha fog indíttatást érezni magában arra, hogy „újratermelje” e kötelékeket. Az emberfia tehát nemcsak azt nem vállalta, hogy fia legyen egy földi apának és egy földi anyának, hanem azt sem, hogy apja legyen egy gyermeknek.

 

A nemzéstől, következésképpen a házasságtól való tartózkodás kétezer év keresztény felfogásában úgy jelent meg, mint „evangéliumi tanács”, vagyis mint amit nem kötelező betartania a keresztény embernek. Ám a jézusi kijelentésnek ez az értelmezése, még ha tárgyilag helyes is, valójában egy fundamentális félreértésen alapul. Ugyanis amit az Emberfia „tanácsol”, az nem egyszerűen a házasságtól való tartózkodás, hanem az ő követése, s ezzel együtt mindaz, ami ennek feltétele. Tehát a házasságtól, s így a nemzéstől való tartózkodást valóban csak tanács formájában fogalmazza meg Krisztus, de úgyszintén csak tanács formájában fogalmazza meg az ő követését is.

 

Azt ugyanis egészen egyszerűen nem lehet megparancsolni senkinek, hogy azon a „szűk ösvényen” haladjon, amelyen a dolog természetéből fakadóan csak igen kevesen haladhatnak. Megparancsolni azt lehet, amit normális esetben kivétel nélkül mindenki be is tud tartani.”…”Az Emberfiának a nemzésre vonatkozó fenti, kizárólag tanítványaihoz intézett szavai egy olyan dialógus végén hangzottak el, amelyet a házasság és a válás kérdéséről folytatott a farizeusokkal. Nos, e párbeszéd magában foglalja a házasságra vonatkozó jézusi tanítás – első pillanatban paradoxnak tűnő – teljességét.

 

Ugyanis míg a farizeusoknak azt fejtegeti az Emberfia, hogy a házasság köteléke egy olyan szent kötelék, amelyet emberi erővel nem lehet felbontani, s a férfi és a nő a házasság révén egy test – valójában egy ember – lesz (vö. Mt 19,6), addig az ezen megütköző és a házasságkötést emiatt szerfelett kockázatosnak találó tanítványainak (vö. Mt 19,6) az Emberfia arról beszél, hogy nemhogy nem érdemes megházasodni, de aki hűséges akar lenni az ő tanításához, az nem is házasodik meg.

 

De nem azért nem házasodik meg, mert később már nem lesz lehetősége a korrekcióra (válás) – hanem a mennyek országa miatt.” … „E két végletesen különböző álláspont összebékítése bizonyára az Emberfia tanítványainak számára sem volt egyszerű feladat. Pedig nincs itt semmiféle ellentmondás. Mert hiszen e két tanítás két különböző csoportra vonatkozott: az első azokra, akik az ószövetségi törvény alapján kívánták vezetni az életüket, s akikkel kapcsolatban szóba sem került az, hogy az Emberfia tanítványaivá váljanak (ők a „kívülállók” – Mk 4,II),5 a második pedig saját, tökéletességre törő tanítványaira.”

 

Egyrészt láthatjuk, hogy itt is egy alapvetően gnosztikus szemléletről van szó, a nemi érintkezés, vagyis az anyagi világ, és a földi kötöttségek kerülése a szellemi világ (mennyek országának) elérése érdekében. Másrészt érdemes megjegyezni azzal a nézettel kapcsolatban, miszerint Jézus mást nyilatkoztatott ki saját tanítványainak, vagyis Buji Ferenc szavaival élve a tökéletességre törekvőknek, mint azoknak, akik nem alkalmasak a tökéletességre, vagyis akik szerinte nem alkalmasak arra, hogy az ő tanítványai legyenek. Ez már majdhogynem rossz fényt vet Jézus személyiségére. Ha ugyanis én úgy érzem, hogy valakinek nincs mondanivalóm, akkor nem is mondok neki semmit, és még kevésbé fogok neki olyat mondani, ami a saját meggyőződésemmel ellenkezik. Tehát erkölcsi értelemben aggályos ez a szemlélet, amit Buji Ferenc Jézusnak tulajdonít.

Nos, akkor kezdjük el ezeknek a nézeteknek az elemzését azzal, hogy Jézus miért is hirdette azon tanítását, amely a földi szülők gyűlöletére vonatkozik. A teljes bibliai részlet így hangzik: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.” Gnosztikus szempontból valóban érdekes ez az idézet, és furcsa is. Buddha, akinek a tanításait a gnosztikusok Jézus tanításaival gyakran szokták párhuzamba állítani, valóban azt hirdette, hogy kerüljük az anyagi világot, mert az a fájdalom forrása, de azt sohasem mondta, hogy gyűlöljük. Gyűlölni azt szokás, akinek cselekedeteivel, személyiségével kapcsolatban valamiféle morális, erkölcsi problémánk van. Az anyagot nem szokás gyűlölni.

 

Továbbá az még rendben van, hogy szüleinket gyűlöljük, mint az anyagi világ megtestesítőjét, de miért gyűlöljük saját magunkat? Talán saját magunkban is a testünket kell gyűlölnünk? Akkor Jézus nyilván azt mondta volna, hogy gyűlöljük saját testünket. Erre a kérdésre nyilván csak egyfajta válasz adható. Szüleinket nem, mint az anyagi világ megtestesítőjét kell gyűlölnünk, hanem mint a társadalmi konvenciók megtestesítőjét.

 

Ugyanis mit mondanak a társadalmi konvenciók? Legyünk sikeresek, híresek, gazdagok, nősüljünk meg, legyen sok gyerekünk. A szülők pedig nyilván ezeket az elveket testesítik meg, hiszen minden szülő ezeket kívánja gyermekeinek. Csak így magyarázható meg az is, hogy miért kell gyűlölnünk saját magunkat is. Csakis azért, mert minden embernek természetszerűleg ezek a vágyai, amiket a társadalmi konvenciók is sugallnak.

 

A társadalmi konvencióknak tehát csak az az ember mond igazán ellen, aki saját magát is gyűlöli. Nemcsak saját testiségét, hanem magában az embert, mindent, ami emberi, és ezáltal a társadalmi konvenciókhoz köti, mert az embernek természetszerűleg azok a vágyai, amelyeket a társadalmi konvenciók is előírnak. Továbbá mi a társadalmi konvenciók alapja? Nyilván az érdek, és ez az, amiben a keresztény erkölcs különbözik például a buddhista erkölcstől. A buddhizmusban az erkölcsök csak annyiban fontosak, amennyiben az anyagi világ elkerülését, a földi kötöttségtől való szabadulást, és az ebből következő felfelé jutást, megistenülést szolgálják.

 

Azért kell például a buddhizmusban tartózkodni az alkoholfogyasztástól, vagy a húsevéstől, mert az a földi világgal való érintkezés megnyilvánulása.  Továbbá miért kell elkerülni a földi világgal való érintkezést? Mert az a fájdalom forrása. Vagyis érdekből, hogy elkerüljük a fájdalmat. Vagyis a távol-keleti vallások esetében lényegében az erkölcs is érdekből való. Továbbá van még egy tulajdonsága ennek a fajta erkölcsnek, hogy heroizmus, vagy ha úgy tetszik, önmeghaladás van benne. A társadalmi konvenciókhoz való alkalmazkodás, és az ezt szolgáló erkölcs egyfajta konformizmust vagy Jézus szavaival élve képmutatást jelent. Jézus a zsidókat is azért gyűlölte, mert náluk az erkölcs a társadalmi konvenciókat szolgálja, hogy sok pénzük, sok gyerekük legyen, hogy népük, közösségük erős legyen, és nem azért, mint azt egyes magyar gnosztikus szervezetek tévesen hirdetik, hogy magyar volt. Érdekes, hogy Nietzsche éppen azért gyűlölte a kereszténységet, mert szerinte a keresztény erkölcs konformizálja az embereket.

 

A keresztény erkölcsöt szolgamorálnak tekintette, és az úri morált (herrenmoral) hirdette. Továbbá éppen azért kedvelte a buddhizmust jobban a kereszténységnél, mert abban nincs keresztényi értelemben vett erkölcs „túl van jón és rosszon” Gyűlölte az átlagembert, és az emberfeletti embert, a művészzsarnokot hirdette, aki felette áll az átlagnak, és képes uralkodni, és új értéket teremteni. De lényegében az emberfeletti ember sem azért akar uralkodni, mert a társadalmi konvenciók követelményeinek megfelelően nagy és sikeres akar lenni, hanem mert gyűlöli az átlagot, és új értéket akar teremteni, tehát a keresztény erkölcs és a Nietzsche-i herrenmoral sokban hasonlít egymásra, csak Nietzsche tanában a keresztény erkölcsel ellentétben nincs önmegtagadás.

 

A keresztény erkölcsiséget követő ember tehát mintegy meghaladja a társadalmi konvenciókat, és az azokat szolgáló erkölcsöt, ezért valódi önmeghaladás, vagy ha úgy tetszik, heroizmus van benne, és ezáltal spiritualitás. Ez a spiritualitás pedig főként abban a fajta tartásban jelenik meg, amit a keresztény embernek a társadalmi konvenciók meghaladása ad, hogy ő többé nem tartozik ehhez a képmutató világhoz. A külső és belső erkölcsi tartás, ezek a keresztény ember legfőbb jellemvonásai az alázat mellett. Ezt nevezem én erkölcsi önmeghaladásnak.
Menjünk tovább.

 

Mit jelent a Jézusi újjászületés fogalma? Ennek a kérdésnek a megválaszolására először is szemügyre kell vennünk az emberi világban jelen lévő szülő és gyermek kapcsolatot. A gyermek számára, aki a világgal szemben még védtelen a szülei jelentik az egyetlen védelmet. Az etalont, akihez mindig fordulhat a számára veszélyes világgal szemben. Ugyanígy a keresztény ember számára a gonosz világban, amely a társadalmi konvenciók szerint működik, Isten kell, hogy jelentse az etalont, vagyis az egyetlen igazat a gonosz világgal szemben. Vagyis, aki igazán szemben áll a társadalmi konvenciókkal annak úgy kell viszonyulnia Istenhez, ahogy a gyermek szüleihez.

 

Hiszen ő az egyetlen igaz a gonosz világban, az igazság egyetlen forrása. Magam mögött hagyni a képmutató gonosz világot, és valami magasabb rendű felé fordulni, ami csak Isten lehet, hiszen ő az igazság egyetlen forrása. Ez az Istenfiúság lényege, és nem a megistenülés. Az Istenfiúság nem azt jelenti, hogy beleolvadunk az Istenségbe. Tehát ennek a tanításnak is az erkölcs a lényege, a személyes Isten iránti szeretet, aki az egyetlen igazságot képviseli a világban, és akihez ha úgy viszonyulunk, mint a szüleinkhez, az mintegy jelzi saját lelki tisztaságunkat.

 

Ez a fajta Istenfiúság mély spiritualitásként kíséri végig a 2000 éves keresztény világ művészetét, mint például Bach zenéjét is. Bach művei sok esetben a világtól elfordult ember magányát mutatja, ahogy ebben a magányban Isten felé fordul. Bach műveinek hallgatása közben sokszor borús zöld mezőkön látjuk magunkat a világtól elfordult teljes magányban, és e magányban leborulunk Isten előtt, és oltalmat kérünk tőle, mint a gyermek szüleitől.

 

Beszélnünk kell még Jézusnak azon tanításáról, amely a megélhetésért való aggódás tilalmáról szól, és amiről Buji Ferenc is ír. „Ne aggódjatok azon, hogy miből éltek, mit esztek, és mivel ruházkodtok. A ti mennyei Atyátok, ki az égi madarakat táplálja, és a mezők liliomait ruházza, jól tudja, hogy mindezekre szükségtek van.” Ebben a tanításban az érdekes az, hogy Jézus az emberek életét a madarak életéhez akarja igazítani, ami azt sugallja, hogy Jézus követése szabadságot ad. Valóban a társadalmi konvenciók irányította élettől, és ezen élet terheitől, vagyis a munkavégzés, vagy a család gondozásának kötelezettségeitől való megszabadulás egyfajta szabadságot jelent, ami része a keresztény spiritualitásnak.

 

De ez a szabadság szigorúan az önmegtagadásból vezethető le a társadalmi konvenciók, és saját magunk erkölcsi alapú gyűlöletéből, vagyis az erkölcsi önmeghaladásból, és ebből következően nem velejárója a megistenülés, ahogy azt Buji Ferenc sugallta. A keresztény spiritualitás tehát ebből a három elemből áll. Az erkölcsi önmeghaladásból, az Istenfiúságból, és a szabadságból.
Nézzük meg a családalapításról szóló Jézusi tanítás körüli paradoxont, amit Buji Ferenc is megemlített, hogy Jézus pártolta is a családalapítást, meg nem is. Itt szerintem lényegében arról van szó, hogy Jézus éppen azért nem határolódott el egyértelműen a családalapítástól, mert nem az anyagi világtól való szabadulás eszményén van itt a hangsúly, hanem a társadalmi konvenciók erkölcsi meghaladásán, a család élete pedig a társadalmi konvenciókon kívül is működhet. A családi élet két esetben ellenkezik a Jézusi elvekkel.

 

Ha a család élete a társadalmi konvenciók szerint működik, vagy ha a család teher a családban élők számára. Az első esetre jó példa a mai bulvármédiában látható sztáranyák, akik a televízióban mutogatják magukat gyermekeikkel, hogy milyen boldogok a családjukkal, miközben villákban élnek milliárdosként. Őket hívják konzumcsaládoknak, hiszen a fogyasztói társadalom termékei. Sajnos a mai keresztények, sőt katolikusok között is van ilyen.

 

Nekem is van ilyen ismerősöm, aki katolikusnak vallja magát, és másról sem tud beszélni, mint a családjáról, hogy milyen boldog vele. Szinte nyávogva beszél erről, mély szentimentalizmussal átitatva, miközben nekik is víkendházuk, meg külföldi gépkocsijuk van. Őket hívják képmutató keresztényeknek. Az európai kereszténydemokrata pártok családpártoló intézkedései főként ezeket a családokat célozzák meg. Nem akarok a fehér faj, és közte a magyar nép szaporítása ellen beszélni, mert tudom, hogy fogy egész Európa, köztük a magyar nép is, de azért a fehér faj szaporításánál a minőségre is ügyelni kellene nemcsak a mennyiségre, mert az a nép, amely ilyen családokra épít, annak nincs jövője.

 

A társadalom fogyásáért a fogyasztói kultúra előretörését szokják felelőssé tenni. Ezek a családok azonban éppen azért vállalnak gyermeket, amiért a konzum társadalom más tagjai nem vállalnak. A családnak mindenképp felette kell állnia a társadalmi konvenciókon. A másik feltétel pedig az, hogy a család ne legyen teher a családban élők számára. Ez a jelenség a mai világban gyakran jelen van sok családban. Gyakran hallani minden helyen veszekedő házaspárról, alkoholista férjről stb. Jézus nyilván azért nyilatkoztatta ki a válásról szóló tilalmát, mert általában a családtagok válása is a társadalmi konvenciók terméke, hiszen általában az érdek szüli.

 

Megunták egymást, és elválnak, ezért mindig jól meg kell gondolni, hogy megházasodunk e, mert a család könnyen teheré válhat, és a válás ilyenkor szintén bűnnek számít, hiszen érdekből való, és ezért megalázó is egyben. A Jézusi elveknek megfelelő család, főként a régi földműves társadalmakban jöhetett létre. Illetve a középkori városokban, mert ott egyrészt kevésbé volt alávetve a társadalmi konvencióknak, hiszen egy földműves közösségben nehezen válhat valaki médiasztárrá, vagy milliárdos menedzserré, illetve ott kevésbé is volt teher a család, mint a mai bérből és fizetésből élő városi tömegemberek számára, hiszen a parasztember a Jézusi elveknek megfelelően úgy táplálkozik a földeken, mint az ég madarai illetve úgy ruházkodik, mint a mezők liliomai. Nyilván a család kötelékei között nehezebb Istenkereső életet élni, de ha ezeknek a feltételeknek megfelel a család, akkor családi kötelékek között is lehet, és így lehet üdvözülni is, a családi kötelékek között is.

 

Sőt, ha meggondoljuk igazi család, és igazi közösség éppen hogy csak a látszólag család és közösségellenes Jézusi elvek alapján jöhet létre. Az igazi család, és igazi közösség létrejöttének feltétele ugyanis éppen a társadalmi konvencióknak alávetett közösségiség, és családeszmény megtagadása. Hitler éppen azzal ásta alá a német fajiságot, hogy túlhangsúlyozta azt. Ezzel tisztán biológiai közösséggé degradálva a németséget. A nemzetiszocializmus éppen ezért inkább ártott a németségnek, minthogy használt volna. Ahogy a protestantizmus is éppen azzal vét saját közösségei ellen, hogy túlhangsúlyozza a közösséget. Tehát nincs ellentmondás a Jézusi értelemben vett közösségellenesség, és a közösségiség között. Ez látható a középkori lovagok tartásában is.

 

Nem elsősorban a fehér fajt szolgálták, hanem a kereszténységet, de a lovagi tartás nemességéből és könnyűségéből jól látható hogy éppen így tudtak kiütközni a fehér faj igazi nemes jegyei a keresztény lovagi eszményben. Vagy jól látható ez a régi földműves közösségekben a parasztemberek és parasztasszonyok szikár és egyenes alakjából sugárzó tartás, amely a keresztény ember alapvető jellemvonása, és a Jézusi önmegtagadás, és az ebből eredő önmeghaladás eredménye. A ma látható gyermekes anyák formái gömbölydedek. Bájosan, és szentimentálisan mosolyognak a gyermekkel a kezükben. Ez élesen ellentétben áll a régi családok jelleméből áradó tartással.


Érdemes még beszélni a Jézusi szeretet kérdéséről is. „Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak. Aki egyik arcodat megüti, fordítsd néki a másikat is; és attól, aki felsőruhádat elveszi, ne vond meg ruhádat se. Mindennek pedig, aki tőled kér, adj; és attól, aki elveszi a tiédet, ne kérd vissza. És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal. Mert, ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha csak azoknak adtok kölcsön, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is adnak kölcsönt a bűnösnek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Hanem szeressétek ellenségeiteket, és jót tegyetek és adjatok kölcsön, semmit érte ne várván; és a ti jutalmatok sok lesz, és ama magasságos Istennek fiai lesztek, mert ő jót tevő a háládatlanokkal és gonoszokkal.”

 

Ebben az idézetben a következő részlet az érdekes: „mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.” Tehát ennek a tanításnak is a társadalmi konvenciók által feltupírozott emberi önérdek, önzés feladására vonatkozik az igazi üzenete. Nem a szeretetre, önmagára. Ha ugyanis csak azokat szeretjük, akik minket is szeretnek, akkor lényegében érdekből szeretünk, és e tanításnak lényege éppen az önérdek feladása. Tehát ennek a tanításnak a fő üzenete sem a szeretetre magára irányul, hanem az igazi lényege a harcos önmegtagadás, és az ebből eredő erkölcsi önmeghaladás. Meghaladni a társadalmi konvenciókat, annyit jelent, mint feladni saját érdekeimet, és így szeretnem kell azokat is, akik engem nem szeretnek.

 

Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert manapság a kereszténységben folyamatosan jelen van az önmagáért való szeretet tana, és ebből kifolyólag a közösség túlzott és szentimentális hangsúlyozása, ami egyértelműen keresztényellenes, hiszen ennek a tanításnak nem maga a szeretet a lényege, hanem a harcos önmegtagadás. Továbbá még érdemes elolvasni ebben a szövegben a következő idézetet is: „és ama magasságos Istennek fiai lesztek” Tehát nem az lesz Istennek fia, aki kiszabadul az anyagi világból, megszabadul a társadalmi kötöttségektől, és hindu bölcs módjára megistenül, hanem aki megtagadja, és ennek következtében meghaladja önmagát.
Ehhez kapcsolódik Prohászka Lajos: A Mai Élet Erkölcse című könyve. Prohászka szerint az erkölcsi élet bomlása már az ókori görög világban elkezdődött, amikor egyes görög filozófusok, köztük Aristoteles, az erényt, amely addig közösségi volt, hiszen az erényes ember hírnevében és dicsőségében tükröződött, mindinkább bensővé akarták tenni.

 

Tehát azt hirdették, hogy az erény külső elismerése közömbös, mert „inkább a tisztelőben lakozik, mint a tiszteltben, holott az erény olyasmi, ami magáé az emberé s tőle el nem vehető.” Ez pedig értelemszerűen azt eredményezte, hogy az erény gyakorlása örömtelenné vált az emberek számára, nem gyakorolták már olyan lelkesedéssel. Később a keresztény erkölcsiség szintén az erény belsővé tételének irányában fejlődött tovább, de a kereszténységnek volt egy olyan eleme is, amely az antik erkölcsiségben nem volt meg.

 

A szeretet erkölcse. Prohászka szerint „ez a fajta erkölcsiség sincs heroizmus nélkül, sőt a legtöbb esetben éppen a legnagyobb bizonyságtételeit követeli. Ámde ez a heroizmus egészen más, mint az antikvitásé. Az antikvitás erkölcsi szemlélete bár sokat változott az idő folyamán, mégis mindvégig a szabad önkifejtésnek, az ember teljessé válásának lehetőségét látták benne. Így ha keresztény szemszögből nézzük, még a legnagyobb önfeláldozás esetében is tulajdonképpen önző volt. Ezzel szemben a keresztény erkölcsiséget épp a szeretetből fakadó önzetlenség, önátengedés, sőt önmegtagadás jellemzi, ami kitűnik a Hegyi Beszédből is. Ez a fajta heroizmus az antik heroizmussal ellentétben nem a küzdelem, hanem inkább a szenvedés árán akar győzedelmeskedni.

 

Ezt semmi sem mutatja jobban, mint a látható különbség például Achilleus és a példáját követő antik hősök halálra elszántsága, ellentétben a keresztény vértanúk és hitvallók halálmegvetésével. Az egyik esetben a rövid hősi sors vállalása a hosszú, de dicstelen élettel szemben; a másikban a földi élet teljes semmibevétele, megtagadása a lelki üdvösség érdekében. Ott a halál a heroikus élet méltó befejezése; itt az örök élet kezdete. Ez a fajta keresztény erkölcsiség csak a magánéletben volt megvalósítható, mihelyt a nyilvános élet irányításába is befolyt konfliktusok forrása lett, és szükségképpen változnia kellett.

 

Így honosodott meg kiváltképpen a nyugati szerzetesség kialakulásával az erényesség gyakorlásának az a formája, amely a testi élet sanyargatása helyébe a lemondást és a munkát állította. Tehát a merőben érzületi aszkézist, amely nem követelte és nem is mutatta fel a heroizmusnak olyan tündöklő példáit, aminőket a kereszténység első századai szolgáltattak, ellenben sikerült a lelki megigazulás szándékát a külső világi élettel összehangolnia.

 

Az erkölcsi heroizmus ily módon lassan és talán észrevétlenül mindinkább kegyességbe ívelt át, a jámbor élet, amely imádságban, önmegtartóztatásban, és jócselekedetek gyakorlásában, de főleg az Egyház iránti engedelmességben nyilvánult meg. Így a századok folyamán az erkölcsiségnek kettős mértéke alakult ki: az egyik oldalon állt az aszkétikus morál, amelyet főleg a maga szerzetesi tökéletességében glorifikáltak, amely azonban nem feltétlen követelmény többé, hanem csupán „evangéliumi tanács”; a másik oldalon pedig a mindennapi élet morálja, amelynek irányában töprengés nélkül követték a körülményeknek és az egyéni érdekeknek szavát, ugyanakkor mégis fenntartva a keresztény erkölcsi törvényt.

 

Ennek a kettősségnek azonban előbb-utóbb múlhatatlan feszültséget kellett a lélekben előidéznie, mivel hatása alatt a legönzetlenebb magatartást is az az állandó lelkiismereti aggodalom gyötörte, hogy nem a pietas és a caritas a forrása, hanem világi hívságból fakad és viszont az aggályoskodás nélküli cselekvés is bizonytalanná vált a keresztény tökéletesség eszményének állandó szemléletében. Érthető, ha ily módon az erényesség glóriája lassanként távolodott az erkölcsi élet égboltján és egyre hidegebb fényt árasztott, magának az erényességnek gyakorlása pedig mindinkább puszta félelemből történt és ezért mind nyűgösebbnek és örömtelenebbnek tűnt fel.”


Tehát Prohászka szerint a keresztény erkölcsiség, ami nem az önmegvalósításban, hanem az önmegtagadásban fejti ki a legnagyszerűbb heroizmusát, a mindennapi élettel, a munkával való összekapcsolása során elveszti heroikus jellegét, és sivár, örömtelen életet eredményez. Prohászka nem fejti ki, hogy miképp, könyvéből az olvasható ki, hogy ebből vezethető le a későbbi protestáns polgári erkölcs, ami a kapitalizmus létrejöttéért is felelős, ahogy azt Max Weber is leírta „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” című könyvében. 

 

Hiányoltam a könyvben, hogy ezt nem fejtette ki részletesebben, hogy hogyan vezethető le ebből a protestáns polgári erkölcs. Már csak azért is, mert a protestantizmus az északi német miszticizmusból ered, amely gnosztikus jellegű, tehát lényegében idegen a hagyományos kereszténységtől, amiből Prohászka eredezteti a Protestantizmust. De kétség kívül sok jel arra mutat, hogy az keresztény önmegtagadás összekapcsolása a munkával, és a mindennapi élettel összefüggésbe hozható a gnoszticizmussal, és ebből következően a protestantizmussal is.

 

Ennek a fajta erkölcsiségnek a leghíresebb megtestesítője korunkban Teréz anya volt, aki a szeretetből eredő önmegtagadás, és önfeláldozás erkölcsét a betegápolással, vagyis a munkával kapcsolta össze, és talán nem véletlen, hogy éppen Kalkuttába, vagyis Indiába vezérelte a sors, amely a keleti gnosztikus tanok egyik Mekkájának tekinthető. Véleményem szerint nem csak azért került oda, mert ott sok az elesett és szegény ember, hanem mert sajátos erkölcsisége annak a kultúrának az irányába orientálta. Ez pedig a keresztény spiritualitásnak nem tesz jót. Félre értés ne essék, nem Teréz anya nagyszerű erkölcsiségét akarom lefokozni, de tény, hogy ez a keresztény spiritualitásnak nem tesz jót.

 

Nem véletlen talán az sem, hogy a különféle baloldali mozgalmak, amelyek értelemszerűen inkább a protestantizmushoz kötődnek, mint a katolicizmushoz, abban az esetben, ha a kereszténységről értekeznek, annyiszor hivatkoznak a szeretet tanára. A keresztény önmegtagadásból fakadó erkölcsiségnek a munkával, a mindennapi élettel való összekapcsolásának talán annyi köze van a protestantizmus létrejöttéhez, hogy az emberek számára így örömtelenné, és nagy teherré vált az erkölcs gyakorlása.

 

Ennek következtében pedig az újkorban az emberek nagy örömmel rohantak a Lutheri eszmék karjaiba, ami sok más katolikus eszmény mellett elvetette a jócselekedetek gyakorlásának üdvözítő erejét is, és egyedül a hitet tette meg az üdvözülés egyetlen eszközéül.  Bár lehet az is, hogy az emberi természetből adódóan, az eleve leszállított szellemi és spirituális színvonal nem arra sarkalja az embert, hogy kitörjön ebből, hanem hogy még mélyebbre süllyedjen, mint ahogy manapság is megfigyelhető az a jelenség, hogy a modern demokráciában egy adott politikai mozgalom által tönkretett emberek, éppen arra a politikai mozgalomra szavaznak, amely tönkretette őket.


Prohászka említette az európai erkölcsi válságból való kiútkeresési kísérleteket. Itt visszautalva a Buji Ferenc könyvével kapcsolatban leírtakra, számomra az a kérdés merül fel, hogy a keresztény erkölcs valóban csak egyedül a szeretet, és az ebből fakadó önmegtagadás fogalmával írható e körül? Ugyanis az újszövetségben valóban szerepelnek a Hegyi beszéd mondatai, hogy adj, és ne kérj cserébe semmit, hogy szeresd ellenségeidet, mert ha csak azt szeretjük, aki minket is szeret, az nem Istennek tetsző dolog.

 

Mivel a bűnösök is szeretik azt, aki őket is szereti, stb. Szerepel viszont egy olyan mondat is, hogy „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.”. Továbbá egy olyan is, hogy: „Ne aggódjatok azon, hogy miből éltek, mit esztek, és mivel ruházkodtok. A ti mennyei Atyátok, ki az égi madarakat táplálja, és a mezők liliomait ruházza, jól tudja, hogy mindezekre szükségtek van.”. Az egyik látszólag a gyűlöletről szól, a másik látszólag a szabadságról, pontosabban a földi kötöttségek elhagyásáról, és látszólag mindkettő ellentétes a Hegyi Beszéd mondataival.

 

Azonban, ha jobban elemzés alá vesszük a Krisztusi tanokat, akkor láthatjuk, hogy nincs ellentmondás ezek között a tanítások között. A gyűlöletről szóló Krisztusi tanítások esetében, látható, hogy itt valójában nem szó szerint a szülők gyűlöletéről van szó. Sokkal inkább a világi hívságok, gyűlöletéről, amelyek a társadalmi konvenciók szerint az emberi élet céljai kellene, hogy legyenek. A pénz a siker stb. gyűlöletéről. 

 

Tehát azok a tanítások, hogy szeresd ellenségeidet is, hogy adj, és ne kívánj cserébe semmit, egyrészről valóban önmegtagadást kívánnak az embertől, de például abban, hogy valakinek odaadom mindenemet, és nem kérek cserébe semmit, érezhetően benne van egyfajta férfias virtus is. Ez abban nyilvánul meg, hogy ilyenkor valaki azt mondhatja, hogy nekem nincs szükségem ezekre az átkos világi hívságokra, én több vagyok annál, minthogy engem a fogyasztói társadalom anyagias mércéjével mérjenek, inkább szétosztom a szegények között, és ez nekem tartást ad. Ez van benne a gyűlöletről szóló Krisztusi tanításban is, ahol Krisztus a világi hívságokra való gyűlöletre szólít fel.

 

Ezt az erkölcsi tartást, aminek az alapja a Krisztusi önmegtagadás, nevezem én erkölcsi önmeghaladásnak. Ez más, mint a pogány heroizmus, vagy pogány önmeghaladás, amiről Prohászka is írt, az nem az önmegtagadáson alapul, abban ilyen értelemben nincs is erkölcs. Az Prohászka szavaival élve csak önző, de menjünk tovább, abban, hogy én mindenemet odaadom, és nem kérek cserébe semmit, benne van egy olyasfajta férfias virtus, is hogy én ezzel egyúttal megszabadulok ezektől az átkos világi hívságoktól, megszabadulok a polgári élet taposómalmától.

 

Attól, hogy nekem minden nap hajtanom kell a profitért, ez pedig az előbb leírt mezők liliomairól szóló bibliai idézetre utal, vagyis a szabadságra, a földi kötöttségek elhagyására, amely más, mint a távol-keleti vallások (buddhizmus, hinduizmus) szélsőséges menekülése az anyagi világ elől, a megistenülés felé. Abban sincs önmegtagadás, abban sincs erkölcs, az csak egy egyszerű szabadulni vágyás a világi élet kötöttségeitől a megistenülés kedvéért. Jézusnál a szabadság viszont éppen az önmegtagadásból, az erkölcsből következik.

 

Tehát az igazi keresztény erkölcsiségben az önmegtagadás, az önmeghaladás és a szabadság egységben, és egyensúlyban van, sőt egymásból következnek, és mint láttuk az önmeghaladás önmegtagadás nélkül pogány heroizmussá válik. A szabadság, vagyis a földi kötöttségektől való szabadulás önmegtagadás nélkül pedig a távol-keleti vallások erkölcsiségéhez válik hasonlatossá, amely egyszerű szabadulni vágyás a világi élet kötöttségeitől, a megistenülés irányába való törekvés kedvéért, minden erkölcs nélkül, és ami nyugaton igencsak beleágyazódik a fogyasztói társadalomba.


Egyébként Prohászka könyvével kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a protestáns egyházak gyakran az őskereszténységhez hasonlítják magukat, pedig Prohászka írását elolvasva látható, hogy ez tévedés. Az őskereszténység a tiszta önmegtagadásból eredő heroizmus volt, a protestantizmus pedig keresztény lelkiséggel kevert gnózis. Itt pedig szeretnék visszautalni az előző fejezetre, ahol kifejtettük, hogy a keresztény deszakralizáció, vagy újkor a három metakultúra: a kereszténység, pogányság és a gnózis egymásra épülése, és egymásra hatása által nyeri el sajátságait. Így ahhoz, hogy egy Berdjajev szóhasználatával élve új középkor, vagy keresztény újjászületés megvalósuljon, a kereszténységnek talán először az erkölcs területén semlegesítenie a másik két metakultúrát, ez pedig történhet úgy is, hogy kereszténnyé teszi őket.

 

Sőt, ha igazán a kereszténység követői akarunk lenni, akkor kötelességünk ezt tenni, hiszen a Jézus a bibliában pontosan ezt mondja, ahogy az előző két könyv tárgyalásánál azt kifejtettük, hiszen az önmeghaladás (pogány erkölcs), és a szabadság (gnózis) az önmegtagadásból ered, ahogy azt láttuk. Jézus a bibliában nem a gnózist hirdette, ahogy egyes gnosztikusok azt állítják, hanem éppen az ő tanításai azok, amelyek végképp kiirthatják a gnózist, és a pogányságot Európában. Véleményem szerint a nyugat erkölcsi válságára az lenne a megoldás, ha ezt a fajta erkölcsiséget, vagyis az igazi keresztény erkölcsiséget, ahol az önmeghaladás, és a szabadság az önmegtagadásból ered, összekapcsolnánk a mindennapi élettel, vagyis a munkával, a gazdálkodással.

 

Az igazi keresztény erkölcsiség, mint ahogy fent is leírtam nincs ellentmondásban a gazdálkodással, és a családi élettel, sőt éppen ez alapozhatná meg a legjózanabb gazdasági életet a keresztény vallásossággal összekapcsolva. Mivel az erkölcsiségnek az önmegtagadás az alapja, megakadályozható lenne, hogy a gazdálkodó ember a gazdálkodás során a kapzsiság és a mértéktelenség bűnébe essen, és így embertársai kizsákmányolójává, a társadalomra kártékonnyá váljon.

 

Ugyanakkor mivel az önmegtagadásból önmeghaladás és szabadság következik, megakadályozná abban is, hogy a gazdálkodás folytatása során tanúsított túlzott önmegtagadás során az erkölcs gyakorlása örömtelenné váljon, és a gazdálkodó az erkölcs eldobásában, illetve az erkölcs nélküli megistenülésben keressen vigaszt, ahogy az Luther idejében is történhetett. Az önmegtagadásból eredő önmeghaladás és szabadság összekapcsolása a mindennapi élettel, a munkával azért is szükséges, mert az erkölcsi heroizmus nyilván leggyakrabban a harciasságban valósul meg, de nem lehet mindenki harcos, vagy lovag, ezért a mindennapi életet is heroizálni kell.

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Új középkor

(Lengyel Ferenc, 2010.07.01 14:27)

Egyébként a társadalmi konvenciók megtagadása, és a polgári élet folytatása között nincs ellentmondás, mint ahogy azt a fenti cikkben is leírtam. Talán figyelmesebben kellett volna elolvasnod a cikket.

Új középkor

(Lengyel Ferenc, 2010.07.01 13:57)

Chakravartin

Azt tanácsolnám, hogy ezt az írásomat olvasd el:

http://issuu.com/lengyel_ferenc/docs/sopron__s_a_k_z_pkor_konyv

Kicsit hosszú, de azért érdemes elolvasni, itt részletesen össze vannak foglalva a hungarizmus erkölcsi és anyagi alapjairól vallott nézeteim, és nem különféle cikkekbe szétforgácsolva. Ha ezt elolvasod, akkor egyben fogod látni az összefüggéseket a gondolataim között, utána vitatkozhatunk.

www.mozgalom.org

(Chakravartin, 2010.07.01 12:26)

A társadalmi konvenciók szükségesek egy társdalom működéséhez, abban az esetben, ha erkölcs-, és értékalapúak, mint a régi földműves közösségekben (attól függetlenül, hogy keresztény európai vagy távol keleti sintoista, buddhista, taoista szellemben éltek az emberek). Nem lehet minden ember jógi, vagy szent, az emberek többségének igenis kellenek a társadalmi konvenciók. Ez nagyon fontos a szocializáció szemszögéből is, mivel az emberek egyéni fejlődésük során nem egy légüres térben lebegve fejlődnek, és nem is magányosan vándorolva a pusztákon, hanem egy kisebb-nagyobb emberi közösség részeként, mivel az ember társas lényként csak egy közösségen belül, azok szabályait betartva élhet egészséges testi-szellemi életet.

Illinois

(Kateate, 2008.12.09 14:10)

Nagyon elgondolgoztatott ez a cik!
Az egyik leg veszelyesebb bortonbe tanittok Max.
Minden vallasu tanitvanyaim vannak es minden "rase".
Orakat tartok calld"life skill".Nagyon jo ora,hisz
minden tanitvanyom alig varja,hogy hozza szolhasson!
Sokszor vitatkozasra kerul a sor,mivel mindenki a salyat hitet probalja a leg jobban elhitetni a masikkal.Egy bizonyos valami hasonlosag van hisz va-
lamit mar 15-ev alat mindegyokrol meg kellett jegyez-
nem.Ha a vallasokat nezzuk St.Gabriel,hany vallasban
talalhato meg?Szamok mint peldaul 7-12 ect.Zen ugy
mondjak "seven step"-het lepcso,het apostol??
Jewish vallasba hany gyertyatarto van?Nagyon sokat
lehetne emlitteni!
Eleg az hozza,hogy tanitvanyaim mar azon godolkoznak,hogy valami a tortenelem folyaman kiala-
kulhatot??Mivel a tavolsagok nagyok.Azsai,Europa,Afri-
ka kozt,de a vallasokban nagyon sok szamok hason-
losaga meg eggyezik,meg a St.neve is!!
Ebbe a temaba,kerdesekbe nagyon bele merulnek es
minden orara valami uj keresett,kutatott konyvekkel,
pappirokkal jelennek mer.
Sokszor mar en is nagyon el gondolkodom ezeken a ker-
deseken?!?