Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kozmikus magány

2008.07.13

Aki látta Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeia című filmjét az nyilván tudja, hogy mi az a kozmikus magány. Az nem más, mint az abszolút magány, ahol a legkisebb, vagyis az ember és a leghatalmasabb, vagyis a világűr együtt van, és ezáltal az ember válik a leghatalmasabbá. Ez végigkövethető a film végén is, ahol a film főhőse David Bowman a végtelenül tág, és ebből következően monumentális világűrön keresztül tett utazása után csillaggyermekké változik, és az emberfeletti ember alakját testesíti meg.

Furcsamód még soha egyetlen vallás sem próbálta meg a magányt és az ürességet a kozmoszban keresni. Az ókori nagy civilizációk, mint az egyiptomi vagy a görög, emberszerű vagy állatszerű istenekkel népesítették be a kozmoszt, vagyis a mi világunk termékeivel, és a világűrt tudományos eszközökkel, a matematika és a csillagászat eszközeivel vizsgálták, a kozmosz végtelenszerű monumentalitását pedig földi építményekben tükrözték, mint például a piramisok.

A magyar ősvallás Grandpierre K. Endre Atilla és a Hunok című könyve szerint valamiféle mágikus életerőt, életenergiát keresett a kozmoszban. És a csodaszarvas képét helyezte a kozmoszba, mint a világmindenség élettel telítettségének jelképét. A buddhizmus sem a kozmoszban, hanem az emberi elmében kereste, az ürességet, ami szintén nem az igazi magány és szabadság, mert ha magunkban keressük a magányt, akkor ha mással nem is de magunkkal együtt vagyunk, mégpedig a földi világ társaságában, és mi ehhez a világhoz tartozunk, ami szintén fogságot jelent.

A kereszténységet sokan a természeti vallásoktól idegen vallásnak tekintik, amely írtotta a természeti vallásokat, és a természetfelettibe helyezte Istent. Mégis mintha a kereszténység magányképe állna a legközelebb a kozmikus magányhoz, hiszen a Jézusi magány, amely az emberi világ társadalmi konvencióinak béklyójától, amely a bűnnek is forrása, való szabadulást, azoktól való heroikus elhatárolódást jelent, egyben valódi szabadságot is jelent. Amit mutat Jézus azon beszéde is, hogy:

„Ne aggódjatok azon, hogy miből éltek, mit esztek, és mivel ruházkodtok. A ti mennyei Atyátok, ki az égi madarakat táplálja, és a mezők liliomait ruházza, jól tudja, hogy mindezekre szükségtek van. Aki pedig a kozmikus magányt keresi az is valamiképp a földi és az emberi világ társadalmi konvencióitól, amelyek a bűnök forrásai, akar megszabadulni és azoktól heroikusan elhatárolódni. Ezért akar kijutni a világűrbe.

De annyiban a kereszténység is a Földhöz kötötte az embert, hogy nem egyesítette a kozmikus monumentalitást a keresztény transzcendenciával. Mert a Földön soha sem tudunk abszolút magányban lenni, hiszen a Föld szűk, és a Földön mindig van valami, ami erre a világra emlékeztet minket. A kozmoszban pedig a legkisebb az ember, és a leghatalmasabb, vagyis a kozmosz együtt van, és az ember válik a leghatalmasabbá. A kozmikus magány, nem más, mint az abszolút magány. A kozmikus monumentalitás és a keresztény transzcendencia egyesítésére Mozart – Requiem – Lacrimosa című művéhez hasonló művek alkotásán kívül a kozmikus magány lehetne a legjobb eszköz.

A gnosztikus tradicionalisták spiritualitásában a szabadság és a feltétel nélküliség mellett a hatalom a fő kulcsszó. A kozmikus magányban a magány a keresztény transzcendenciát takarja, mint az erkölcsi megtisztulás princípiumát, a kozmikusság pedig a hatalmat, mint hatalmasnak lenni akár a kozmosz.

Így elégítve ki az emberi lélek mindkét szükségletét, a keresztény transzcendencia erkölcsi önmeghaladásához tartozó szükségletét, továbbá a feltétel nélküliséghez, vagy ha úgy tetszik hatalomhoz, tartozó szükségletét, és így kerülve el, hogy a nyugati ember a gnoszticizmushoz, vagy a távol-keleti vallásokhoz forduljon, amely megistenülést ígér nekik, az anyagi világ meghaladása által.

Kérdés, hogy vajon ez megoldható e a művészet területén is? Egyesíthető e a középkori keresztény katedrálisok hideg és szürke szépsége által közvetített természetfeletti, és szeplőtelen szentséggel bíró transzcendencia a kozmosz sötétségével, mélységével, és végtelenségével?

A Földi természet szépségének és a keresztény transzcendenciának az egyesítésére már sok kísérlet volt a kereszténység történetében. Aki olvasta Szent Ágoston műveit az tudja, hogy nála a természet szépsége Isten nagyságának, és hatalmának bizonyítéka.

Ezért keresztény embernek mély áhítattal kell leborulnia a természet szépsége előtt, és mint a lovagok heroikus módon feláldozni magát érte, mint ahogy ez Szaladják István Aranymadár című filmjében is megjelenik, mert ezzel végeredményben Isten nagysága előtt borul le. Ha a kozmoszt is ugyanígy beintegrálnánk a keresztény világképbe, akkor a kozmosz szépsége iránt érzett vallásos áhítat szintézist alkothatna a kozmikus magánnyal, a legmagasabbrendű egységben.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

niagara

(janos, 2009.01.08 19:12)

nagyon elgondolkodtato es igaz!