Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Molnár Tamás: A Pogány Kísértés (könyvajánló)

2008.07.19

Molnár Tamás Pogány Kísértés című művében a római katolicizmus azon belső jellegzetességeire hívja fel a figyelmet, amelyek hozzájárultak a nyugati kereszténység deszakralizációjához, a racionális, materialista civilizáció létrejöttéhez. Ahol a kereszténység is racionalizálódott. Művészete ma már az ipari civilizáció menetét követi, már nem közvetítő ég és föld között. A modern templomok ipari üzemekhez váltak hasonlatossá, a zene elsekélyesedett. A vasárnapi prédikációk a magasabb rendű transzcendencia megragadása helyett szociális, politikai és gazdasági vitafórumokká váltak.

 

Ilyen jellegzetesség például, hogy a kereszténység, a pogány vallásokkal ellentétben, amelyek panteisták voltak, és náluk az Isten az emberek világában, és a természetben, a kozmoszban lakozott, kívül helyezte Istent a természeti világon. A természetfelettibe helyezte Istent, amellyel egyrészt nagyon magasrendű transzcendenciát kölcsönzött neki például a hinduizmussal szemben, de ami nagy kockázatokat is rejtett magában.

 

Például hozzájárult a racionális természettudományok létrejöttéhez, de elősegíttette a racionalizmus kifejlődését azon ténnyel is, hogy a természetfelettit a természettel ellentétben sem az ész, sem az érzékszervek nem fogadják el egykönnyen, csak akkor fogadják el, ha olyan szimbólumok közvetítik, amelyek maguk is a kultikus életbe és valamilyen mitikus infrastruktúrába ágyazódnak. A keresztény vallás ezért a pogány vallásnál, amely néha közvetlenül a természettől kap támogatást, erősebben igényli az olyan szimbólumok közvetítő jelenlétét, amelyek a természetfeletti nem látható és nem érinthető valóságát jelenítik meg.

 

Ez pedig nagyban fenntartja annak veszélyét, hogy az ész a vallás ellen fordul. A racionalizmus kifejlődését segítette az is, hogy a pogány képzelőerővel ellentétben, amelynek nem volt dogmatikai építménye, szervezete, s különösen bölcselete, így nem kínlódott azzal a szellemi feladattal, hogy minden lépésnél összebékítse az észt és a hitet. A keresztény képzelőerőnek teológiai finomságokkal kellett foglalkoznia – például a niceai krédóval - ,s ezeket kellett összebékítenie a természeti megfigyelésekkel.

 

Azzal, hogy isten a természetfelettibe van helyezve azáltal is erős a deszakralizáció veszélye, hogy a keresztény szentségnek szilárdan a természetfelettiben kell gyökereznie; veszélyben forog, ha a természetfelettit természetivé értelmezik át, s az utóbbiban találnak magyarázatot az előbbire. Ezek a magyarázatok elkerülhetetlenül az uralkodó terminológiát veszik át, amely manapság többnyire tudományos és társadalompolitikai jellegű. Ekkor viszont eltűnik a szükséges távolság természetfeletti és természet, szent és profán, tiszteletreméltó és alantas között. Amint a szentség a megszokott magasságból leszállva, amelyet állandónak feltételeznek, földhözragadottá válik, gúnyos hódolat és az emberi manipuláció tárgyává válik.

 

Hozzájárult a deszakralizációhoz Molnár szerint a pogánysággal ellentétes a keresztény egyistenhit is. A zsidó és a keresztény felfogás szerint Isten minden dolgok teremtője; nincs vetélytársa, szent és jó, ő az abszolút kezdet. Nem azért szállt harcba a rosszal és győzte le, hogy megteremtse a világot; s nem osztozik a hatalomban a rossz erőivel (a rendetlenséggel) egy korábbi erőszakos harc és dráma nyomán. Mint Paul Ricoeur megjegyzi, a konfliktusok, bűntettek, kilengések és csalások, amelyekben a pogány mítoszok bővelkednek, Jahve isteni szférájából ki vannak zárva; őt nem állatfejű istenek, félistenek, titánok, óriások és hősök veszik körül, kihívást intézve hatalmához.

 

Jahve mindenható és teljesen jó etikai abszolútum. A zsidó és keresztény vallás nem az istenek között zajló háborúra, a teomakhiára hivatkozva magyarázza a rossz jelenlétét ebben a jó teremtésben. A világ nem így jött létre. Isten egyszerűen szólt (logosz), s a dolgok létezni kezdtek. Az emberi lények nem titánok hamvaiból, vagy Tiámat feldarabolt testéből (mint a mezopotámiai mítoszban) teremtődtek, hanem a földből (az Ádám név a por vagy föld héber nevéből származik), Isten képmására. A rossz tehát nem Isten, vagy a teremtés folyamata révén jelent meg a világban, hanem Isten teremtményei, az emberi lények által, akiknek megadta a választás szabadságát – s Ádám az engedetlenséget és a bűnt választotta.

 

A rossznak ez az újfajta felfogása két következménnyel jár. Az egyik az, hogy minden ember magában hordozza a rossz borzalmas terhét, amelyet korábba az Istenek viseltek; mindenkinek egyedül kell a mindenható és teljesen jó Isten elé állnia. A pogány mitológiában, ahogy Homérosztól tudjuk. Az egyén barátja és cinkostársa lehetett egy istennek, aki védelmet nyújtott neki a másik isten haragjával szemben (ilyen például Odüsszeusz és Pallasz Athéné viszonya).

 

A zsidó felfogás szerint azonban, amelyet enyhített formában a kereszténység is átvett, az istenek már nem játszhatók ki egymás ellen, az Istenben senki sem lelhet cinkostársra mások elleni rossz vagy igazságtalan cselekedetekhez. Ebben a hagyományban inkább mindenkinek úgy kell a szemrehányó Isten elé állnia, amilyen egyedül és bűnbe merülten. A második következmény az, hogy a rossznak ezzel az új felfogásával együtt új koncepció jön létre az emberi szabadságról és hatalomról s az Isten és az emberiség közötti távolságról. A pogány felfogás szerint az istenek, külön-külön vagy csoportosan nem mindenhatóak.

 

Felettük állhat a sors, áldozataivá válhatnak a meglepetésnek, a rosszakaratnak vagy olyan erők büntetésének, amelyek eredetét a mítosz nem szükségképpen magyarázza meg. Gyakran vetélkedésbe bonyolódnak, s bár mindezek ellenére az istenek sokkal hatalmasabbak az embereknél, ez utóbbi gyengébb teremtmények gyakran dacolnak és szembeszegülnek velük. Az emberi lények, mivel sok uruk van, de teljes hűséggel egyiknek sem tartoznak, bizonyos értelemben szabadok. A zsidó és a keresztény hagyományban azonban a teremtő és a teremtmény közötti etikai távolság végtelenül nagy. Isten ártatlan, az emberek bűnösek. Isten tökéletes, az emberek gonoszak és nyomorultak. Minden hatalom Istené, az emberek pedig nem csak bűnösök választási szabadságuk miatt, hanem ugyanezzel a szabadsággal kell élniük akkor is, amikor megpróbálják kieszközölni Isten bocsánatát.

 

A keresztény vallás tehát minden jót, és minden hatalmat Istenben összpontosított, és ezzel a pogány vallásokhoz képest megnyírbálta az ember szabadságát, amely könnyen odavezet, hogy az egykor pogány Európa egyszer fellázad Istene ellen. Ez is hozzájárult a nyugati kereszténység deszakralizációjához Molnár szerint. Itt meg kell jegyezni, hogy a kereszténység azzal, hogy minden jót, és hatalmat Istenben összpontosított. És ezzel egyfajta szeplőtelen szentséget kölcsönzött neki. Amelynek következtében Isten mindig is felfoghatatlan létező volt a keresztény ember számára, és még gondolni is csak meghatározott módon gondolhatott rá. Hiszen ha gondolatban bemocskolta Istent, az olyan volt mintha saját lelkét mocskolta volna be.

 

Ezzel Istennek a természetfelettibe való helyezéséhez hasonlóan szintén egy hihetetlenül magasrendű transzcendenciát kölcsönzött Istennek, amely csak kevés más vallásban fedezhető fel, annak ellenére, hogy ezzel is hozzájárult saját deszakralizálásához. Ezt bizonyítják a középkori szentek csodálatos beszámolói istenélményeikről, ahol magasztos égi fényről beszélnek. Molnár beszél még Jézus Isteni és emberi természete közötti teológiai feszültségről, amely szintén hozzájárult a kereszténység deszakralizációjához, hiszen Jézus emberi voltának hangsúlyozása profanizálta a Jézusképet. Beszél még arról is, hogy sokak szerint a kommunizmus is a keresztény tanokban gyökeredzik, még pedig abban a tanításban, hogy gondoskodni kell az elesettekről.

 

Érdemes összehasonlítani ezt a kereszténységképet, amely tényleg a kereszténység sajátja volt a középkorban. Buji Ferenc Elfelejtett Evangélium című művében kifejtett tradicionalista kereszténységképpel, amiről már írtam itt a virtuson. Mindkét könyvet a Kairosz kiadó adta ki. Buji Istenképében Isten természetfeletti természetének, felfoghatatlanságának vagy szeplőtelen szentségének nincs jelentősége, hiszen ahol az Istenhez való közelebb kerülés az állandó önmeghaladást igényli a magány és a heroizmus által, ott Isten sokkal kevésbé létezik függetlenül az emberi tudattól, és így Isten természetének nincs akkora jelentősége csak annak, hogy az ember hogyan viszonyul hozzá.

 

A középkori teológia viszont főként Molnár Tamás leírásait követte, vagyis nem az önmeghaladásról, a heroizmusról, hanem főként Isten felfoghatatlanságáról, a szentháromság természetéről, Jézus Isteni és emberi természetének ellentétéről vitatkoztak a teológusok. Ez azt jelenti, hogy a keresztény teológia a középkorban a lovagrendek eszmeiségét kivéve nem a tradicionalitás szellemében működött, de mégis rendkívül erőteljes transzcendenciát kölcsönzött Istennek.

 

 

Molnár beszél ezenkívül még az újpogányság, az új okkultizmus térnyeréséről is, amely a deszakralizált kereszténységgel szemben kínál egy új szakrális alternatívát, de ami végül is ugyanúgy csak a deszakralizációt segíti elő, mert a történelem rég letűnt korszakait csak önmagában az ember Isten nélkül nem élesztheti újjá.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.