Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Prohászka Lajos: A Mai Élet Erkölcse (könyvajánló)

2010.02.13

Prohászka Lajos ebben a színvonalához képest méltatlanul kevéssé ismert könyvben korának erkölcsi világát, továbbá a Nyugat-Európa történelemi útját mutatja be, amely az erkölcs terén ide vezetett. Továbbá felvázolja a nyugatnak az erkölcsi válságból való kiútkeresésének egyes módozatait.

Prohászka szerint az erkölcsi élet bomlása már az ókori görög világban elkezdődött, amikor egyes görög filózófusok, köztük Aristoteles, az erényt, amely addig közösségi volt, hiszen az erényes ember hírnevében és dicsőségében tükröződött, mindinkább bensővé akarták tenni. Tehát azt hirdették, hogy az erény külső elismerése közömbös, mert „inkább a tisztelőben lakozik, mint a tiszteltben, holott az erény olyasmi, ami magáé az emberé s tőle el nem vehető.”

Ez pedig értelemszerűen azt eredményezte, hogy az erény gyakorlása örömtelenné vált az emberek számára, nem gyakorolták már olyan lelkesedéssel. Később a keresztény erkölcsiség szintén az erény belsővé tételének irányában fejlődött tovább, de a kereszténységnek volt egy olyan eleme is, amely az antik erkölcsiségben nem volt meg. A szeretet erkölcse.

Prohászka szerint ez a fajta erkölcsiség sincs heroizmus nélkül, sőt a legtöbb esetben éppen a legnagyobb bizonyságtételeit követeli. Ámde ez a heroizmus egészen más, mint az antikvitásé. Az antikvitás erkölcsi szemlélete bár sokat változott az idő folyamán, mégis mindvégig a szabad önkifejtésnek, az ember teljessé válásának lehetőségét látták benne.

Így ha keresztény szemszögből nézzük, még a legnagyobb önfeláldozás esetében is tulajdonképpen önző volt. Ezzel szemben a keresztény erkölcsiséget épp a szeretetből fakadó önzetlenség, önátengedés, sőt önmegtagadás jellemzi, ami kitűnik a Hegyi Beszédből is. Ez a fajta heroizmus az antik heroizmussal ellentétben nem a küzdelem, hanem inkább a szenvedés árán akar győzedelmeskedni.

Ezt semmi sem mutatja jobban, mint a látható különbség például Achilleus és a példáját követő antik hősök halálra elszántsága, ellentétben a keresztény vértanúk és hitvallók halálmegvetésével. Az egyik esetben a rövid hősi sors vállalása a hosszú, de dicstelen élettel szemben; a másikban a földi élet teljes semmibevétele, megtagadása a lelki üdvösség érdekében. Ott a halál a heroikus élet méltó befejezése; itt az örök élet kezdete.

Prohászka szerint ez a fajta keresztény erkölcsiség csak a magánéletben volt megvalósítható, mihelyt a nyilvános élet irányításába is befolyt konfliktusok forrása lett, és szükségképpen változnia kellett. Így honosodott meg kiváltképpen a nyugati szerzetesség kialakulásával az erényesség gyakorlásának az a formája, amely a testi élet sanyargatása helyébe a lemondást és a munkát állította.

Tehát a merőben érzületi aszkézist, amely nem követelte és nem is mutatta fel a heroizmusnak olyan tündöklő példáit, aminőket a kereszténység első századai szolgáltattak, ellenben sikerült a lelki megigazulás szándékát a külső világi élettel összehangolnia. Az erkölcsi heroizmus ily módon lassan és talán észrevétlenül mindinkább kegyességbe ívelt át, a jámbor élet, amely imádságban, önmegtartóztatásban, és jócselekedetek gyakorlásában, de főleg az Egyház iránti engedelmességben nyilvánult meg.

Így a századok folyamán az erkölcsiségnek kettős mértéke alakult ki: az egyik oldalon állt az aszkétikus morál, amelyet főleg a maga szerzetesi tökéletességében glorifikáltak, amely azonban nem feltétlen követelmény többé, hanem csupán „evangéliumi tanács”; a másik oldalon pedig a mindennapi élet morálja, amelynek irányában töprengés nélkül követték a körülményeknek és az egyéni érdekeknek szavát, ugyanakkor mégis fenntartva a keresztény erkölcsi törvényt.

Ennek a kettősségnek azonban előbb-utóbb múlhatatlan feszültséget kellett a lélekben előidéznie, mivel hatása alatt a legönzetlenebb magatartást is az az állandó lelkiismereti aggodalom gyötörte, hogy nem a pietas és a caritas a forrása, hanem világi hívságból fakad és viszont az aggályoskodás nélküli cselekvés is bizonytalanná vált a keresztény tökéletesség eszményének állandó szemléletében.

Érthető, ha ily módon az erényesség glóriája lassanként távolodott az erkölcsi élet égboltján és egyre hidegebb fényt árasztott, magának az erényességnek gyakorlása pedig mindinkább puszta félelemből történt és ezért mind nyűgösebbnek és örömtelenebbnek tűnt fel. A középkor végén, a reneszánsz elején megjelent az udvari morál, ez lényegében már nem volt kereszténynek tekinthető, hiszen a középkori keresztény lovagiasságnak csak a külső formáit őrizte.

A kapitalizmus és a protestantizmus színrelépésével megjelent a polgári erkölcs. Itt az erényesség puszta munkaerkölcsé vált, a munkafegyelem, a hivatás gyakorlásában kifejtett önodaadás lett az erkölcsi eszmény netovábbja. Az erényesség gyakorlása ennek következtében még örömtelenebbé vált, hiszen pusztán meggazdagodásért, a társadalmi ranglétrán való feljebbkerülésért folytatott harc önmagában nem elégítheti ki az emberi lelket. Az emberi viszonyok kezdtek eldologiasodni a polgári világban, a szerelem is elveszti régebbi spirituális jellegét.

A polgári erkölcs uralta kapitalizmusban az élet sivársága oly mértéket öltött, hogy többféle reakció született rá a politika és a filozófia terén is. A filozófia terén megjelentek az egyes irracionális irányzatot Dosztojevszkij, Kirkegaard, Nietzsche sajátos heroikus, önmeghaladó eszményeikkel, de ezek valójában csak az erkölcs nélküli önmegváltást, az embernek az abszolútumba való puszta belezuhanását valósították meg, és végeredményben csak a kereszténység további rombolását idézték elő.

A politika területén megjelent a szocialista eszmerendszer a polgári életformára adott ellenválaszként, annak ellenére, hogy a szocializmus is ugyanúgy a felvilágosodás gyermeke, akárcsak a polgári eszmények. A polgári eszmények sok tekintetben torz erkölcsiségük ellenére még pártolták a szellemi munkát, a művészeteket, a filozófia és a tudomány művelését, a szocializmus viszont a proletárerkölcs nyers törvényszerűségeit igyekezett érvényre juttatni, amely minden szellemiséget az anyagba szállít le, és csupán a fizikai munkát tartotta fontosnak rombolva az Európai kultúrát. Az eltömegesedett, siváréletű munkásrétegekben a gyermekvállalási kedv egyre csökkent.

Az erkölcs végleges lezüllését az első világháború által okozott sokk idézte elő, amelynek következtében a polgári világ erkölcsei összeomlottak, és Prohászka szavaival élve egyfajta elállatiasodás vette kezdetét. Perverz szexuális szokások kezdtek el terjedni, divatját élte a Freudi pszichoanalízis, amelyet azelőtt csak egy marginális kisebbség űzött, és ez a keleti tanokat felhasználó rendszer az emberi szenvedélyek gyökeréig hatolva mindenféle tisztátalanságokat, aberrációkat hívott elő az emberből, amelyeket a közönség elé kiteregetve a tömeg tapsolva hallgatott.

Kezdett terjedni az amerikanizmus, a néger dzsessz, a nők emancipációs törekvései. A felforgató szocialista mozgalmak elszabadultak. Megjelent a gyűlölet erkölcse, ami azt jelenti, hogy a gyűlölet erkölcsi törvényé vált, nemcsak oka, hanem célja is a cselekvésnek. Ezentúl csakis az tartozhat egy adott csoporthoz, aki gyűlöli az ellenséget. A nemzetiségi vagy párthovatartozás legfőbb ismérve ezentúl az ellenség gyűlölete.

Végül megjelent a faji erkölcs, amely a saját népfajért, vagy rasszért való önfeláldozást, és odaadó munkavégzést követelt. Akárcsak a polgári erkölcs esetében, amely a profitért követelte ugyanezt, de a munkavégzés, az önfeláldozás itt is ugyanolyan örömtelen maradt, mint a polgári-kapitalista munkavégzés során. A faji erkölcsiség Prohászka szerint egy új kommunizmust jelent, ahol a proletár internacionalizmus helyett faj nevében egyesülnek Európa népei, és talán éppen a kommunizmushoz való hasonlósága miatt lett annak legnagyobb ellentéte.

Az erkölcsi válság meg megjelent a nők körében is, a női emancipáció terjedése ördögi erkölcstelenségekre sarkallta a nők jórészét. Prohászka a könyv végén megemlít néhány kísérletet Európa erkölcsi válságából való kitörésre. Megemlíti Nietzsche heroikus erkölcsiségét, amelynek szerinte pogánysága ellenére van érvénye, hiszen a heroizmusnak, ha nem is a tisztán Nietzsche-i értelemben vett formájának, de bizonyos egyéb módozatainak megtalálása megoldást jelenthet Európa problémájára.

Megemlíti Max Scheler nevét, aki a tudatból, az érzelmi alogikus életből fakasztja az erkölcsiséget, úgy azonban, hogy ugyanakkor összekapcsolja az objektív, egyetemes és változatlan értékrend megnyilvánulásával. Nálunk Max Scheleréhez hasonló erkölcstant dolgozott ki Pauler Ákos. Nicolai Hartmann pedig szintén Max Scheler tanait felhasználva dolgozott ki egy sajátos heroikus erkölcsiséget. Ezeket majd el fogom olvasni.

Prohászka szerint azonban külső hatás már nem segíthet Európán, csakis egy belülről, Európa lelkéből induló erkölcsi megújhodás segíthet kilábalni az erkölcsi válságból.

Ami a könyvben számomra a legérdekesebb volt az a kereszténységről szóló rész. Tehát Prohászka szerint a keresztény erkölcsiség, ami nem az önmegvalósításban, hanem az önmegtagadásban fejti ki a legnagyszerűbb heroizmusát, a mindennapi élettel, a munkával való összekapcsolásakor elveszti heroikus jellegét, és sivár, örömtelen életet eredményez, és Prohászka nem fejti ki, hogy miképp, de ezek szerint ebből vezethető le a későbbi protestáns polgári erkölcs. Hiányoltam a könyvben, hogy ezt nem fejtette ki részletesebben, hogy hogyan vezethető le ebből a protestáns polgári erkölcs.

Már csak azért is, mert a protestantizmus az északi német miszticizmusból ered, amely gnosztikus jellegű, tehát lényegében idegen a hagyományos kereszténységtől, amiből Prohászka eredezteti a Protestantizmust. De kétség kívül sok jel arra mutat, hogy az keresztény önmegtagadás összekapcsolása a munkával, és a mindennapi élettel összefüggésbe hozható a gnoszticizmussal, és ezáltal a protestantizmussal is.

Ennek a fajta erkölcsiségnek a leghíresebb megtestesítője korunkban Teréz anya volt, aki a szeretetből eredő önmegtagadás, és önfeláldozás erkölcsét a betegápolással, vagyis a munkával kapcsolta össze, és talán nem véletlen, hogy éppen Kalkuttába, vagyis Indiába vezérelte a sors, amely a keleti gnosztikus tanok egyik Mekkájának tekinthető. Véleményem szerint nem csak azért került oda, mert ott van sok elesett és szegény, hanem mert sajátos erkölcsisége azon kultúra irányába orientálta. Ez pedig a keresztény spiritualitásnak nem tesz jót.

Félre értés ne essék, nem Teréz anya nagyszerű erkölcsiségét akarom lefokozni, de tény, hogy ez a keresztény spiritualitásnak nem tesz jót. Nem véletlen talán az sem, hogy a különféle baloldali mozgalmak, amelyek értelemszerűen a protestantizmushoz kötődnek inkább, mint a katolicizmushoz, ha a kereszténységről értekeznek, annyiszor hivatkoznak a szeretet tanára.

Prohászka említette az európai erkölcsi válságból való kiútkeresési kísérleteket. Itt számomra az a kérdés merül fel, hogy a keresztény erkölcs valóban csak egyedül a szeretet fogalmával írható e körül? Ugyanis az újszövetségben valóban szerepelnek a Hegyi beszéd mondatai, hogy adj, és ne kérj cserébe semmit, hogy szeresd ellenségeidet, mert ha csak azt szeretjük, aki minket is szeret, az nem Istennek tetsző dolog. Mivel a bűnösök is szeretik azt, aki őket is szereti stb. Szerepel viszont egy olyan mondat is, hogy „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.”.

Továbbá egy olyan is, hogy: „Ne aggódjatok azon, hogy miből éltek, mit esztek, és mivel ruházkodtok. A ti mennyei Atyátok, ki az égi madarakat táplálja, és a mezők liliomait ruházza, jól tudja, hogy mindezekre szükségtek van.”. Az egyik látszólag a gyűlöletről szól, a másik látszólag a szabadságról, és látszólag mindkettő ellentétes a Hegyi Beszéd mondataival. Azonban, ha jobban elemzés alá vesszük a Krisztusi tanokat, akkor láthatjuk, hogy nincs ellentmondás ezek között a tanítások között.

A gyűlöletről szóló Krisztusi tanítások esetében Kereszténység – Nietzsche – Buddhizmus – Fogyasztói Társadalom című cikkemben /cikkek/cikkek/keresztenyseg---nietzsche---buddhizmus---fogyasztoi-tarsadalom már kifejtettem, hogy itt valójában nem szó szerint a szülők gyűlöletéről van szó. Sokkal inkább a világi hívságok gyűlöletéről, amelyek a társadalmi konvenciók szerint az emberi élet céljai kellene, hogy legyenek. A pénz a siker stb. gyűlöletéről. Ezt most nem fejtem ki részletesen, tessék elolvasni a cikket.

Tehát azok a tanítások, hogy szeresd ellenségeidet is, hogy adj, és ne kívánj cserébe semmit valóban önmegtagadást kívánnak egyrészről, de például abban, hogy valakinek odaadom mindenemet, és nem kérek cserébe semmit, érezhetően benne van egyfajta férfias virtus is. Ez abban nyilvánul meg, hogy ilyenkor valaki azt mondhatja, hogy nekem nincs szükségem ezekre az átkos világi hívságokra, én több vagyok annál, minthogy engem a fogyasztói társadalom anyagias mércéjével mérjenek, inkább szétosztom a szegények között, és ez nekem tartást ad.

Ez van benne a gyűlöletről szóló Krisztusi tanításban is, ahol Krisztus a világi hívságokra való gyűlöletre szólít fel. Ezt az erkölcsi tartást, aminek az alapja a Krisztusi önmegtagadás, nevezem én erkölcsi önmeghaladásnak. Ez más, mint a pogány heroizmus, vagy pogány önmeghaladás, amiről Prohászka is írt, az nem az önmegtagadáson alapul, abban ilyen értelemben nincs is erkölcs. Az Prohászka szavaival élve csak önző.

De menjünk tovább, abban, hogy én mindenemet odaadom, és nem kérek cserébe semmit, benne van egy olyasfajta férfias virtus, is hogy én ezzel egyúttal megszabadulok ezektől az átkos világi hívságoktól, megszabadulok a polgári élet taposómalmától. Attól, hogy nekem minden nap hajtanom kell a profitért, ez pedig az előbb leírt mezők liliomairól szóló bibliai idézetre utal, vagyis a szabadságra, amely más, mint a távol-keleti vallások (buddhizmus, hinduizmus) szélsőséges menekülése az anyagi világ elől.

Abban sincs önmegtagadás, abban sincs erkölcs, az csak egy egyszerű szabadulni vágyás a világi élet kötöttségeitől. Jézusnál a szabadság viszont éppen az önmegtagadásból, az erkölcsből következik.

Tehát az igazi keresztény erkölcsiségben az önmegtagadás, az önmeghaladás és a szabadság egységben, és egyensúlyban van, sőt egymásból következnek, és mint láttuk az önmeghaladás önmegtagadás nélkül pogány heroizmussá válik, a szabadság önmegtagadás nélkül pedig a távol-keleti vallások erkölcsiségéhez válik hasonlatossá, amely egyszerű szabadulni vágyás a világi élet kötöttségeitől, minden erkölcs nélkül, és ami nyugaton igencsak beleágyazódik a fogyasztói társadalomba.

Véleményem szerint a nyugat erkölcsi válságára az lenne a megoldás, ha ezt a fajta erkölcsiséget, vagyis az igazi keresztény erkölcsiséget összekapcsolnánk a mindennapi élettel, vagyis a munkával, a gazdálkodással. Erről már írtam „A hungarizmus és a vasgárda szellemisége” /cikkek/cikkek/a-hungarizmus-es-a-vasgarda-szellemisege című írásomban. De azért még el fogom olvasni a Prohászka által ajánlott irodalmat is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.