Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Prohászka Ottokár Istenfiúságról szóló nézeteiről

2009.05.26

Prohászka Ottokár a következőket írja Kultúra és Terror című művében: „Egyszer régen nem így volt. Egyszer régen, tizenkilencszáz év előtt volt egy óriási tömegmozgalom, mely úgy lefoglalta s megszállta a római kultúrát, hogy kizárólagos eszménye lett százezreknek s ez a mozgalom nem volt gazdasági, nem volt szociálpolitikai, hanem tisztára szellemi, ez maga a kereszténység volt. Ami értékeket hozott a megigazulásban, az Istenfiúságban, az Isten fiainak szabadságában, az isteni hivatás átérzésében s az örök, halhatatlan életben, az mind tisztára vallásos motívum volt s ezekkel úgy állt bele az érdeklődés központjába, hogy azoktól a többi gondolat s törekvés, milyenek a társadalmi állás s világi pálya, gazdagság és szegénység, előkelőség és rabszolgaság színevesztett, fakó kulissza lett a keresztények szemében.

Eszményibb irányzat sem azelőtt, sem azután nem lépett föl a világ színpadán; csodálatraméltóbb testvériség, lelkesülés és áldozatkészség még nem gyúlt ki eszmények nyomában. Ezek az emberek a világtól semmit sem akartak; teljesen befelé fordított lelkek voltak, kik a nagy hitet, az erényt és a bensőséget tartották élettartalmuknak s kincsüknek; le tudtak mondani a világról s szembeszálltak az egész világgal. Gazdasági, társadalmi programmjuk nem volt; ők nem csináltak sem szociálpolitikát, sem másféle politikát. Ők nem vettek programmba világ- vagy államreformot; egy reformot akartak - a belső ember reformját.

A keresztények közt volt sok proletár, sok szegény ember; de nem azért lettek keresztények, mert proletárok voltak. Voltak köztük kézművesek, katonák, rabszolgák, egyszerű háziasszonyok; sőt mondhatjuk, hogy a kereszténység a szegénység s a proletárság rétegében gyökeresedett meg. Voltak ugyan köztük jómódúak s a »Caesar házából valók is«, de az apostolok maguk proletárok lévén, természetesen inkább a szegénységhez férkőztek. A gyülekezet képének színfoltjai ugyancsak szürkék s fakók lehettek, ha az apostol szavai nyomában képzeljük el azokat: »Tekintsétek a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan vannak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasok, nem sokan nemesek, hanem akiket a világ balgatagoknak tart, azokat választotta Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta Isten, hogy megszégyenítse az erőseket, és a világ nemteleneit és megvetetteit választotta Isten és azt, ami semmi, hogy lerontsa azt, ami valami, hogy egy ember se dicsekedjék az ő színe előtt.

Ti pedig általa vagytok Krisztus Jézusban, ki nekünk az Istentől bölcsesség és igazság, megszentelés és váltság lett« (I. Kor. 1. 30). Ime a kép, az első kereszténység bemutatkozása társadalmi hovatartozandósága szerint.

Proletárok verődtek ott össze; de a mozgalom nem volt a proletárság mozgalma. Nem az emancipáció vágya hozta mozgásba e tömegeket; nem is küzdött ott senki jobb sorsért; az elnyomottak, a lerongyoltak nem viaskodtak ott kenyérért; nem folyt ott osztályharc a hatalmasok ellen. Aki ilyeneket állít, annak fogalma sincs az őskereszténységről s az modern viszonyokat helyez át tizenkilencszáz év előtti korba s csinál történelmet elméleti kaptafák szerint.

Az ősi kereszténységnek semmi köze a kulturális vagy szociális mozgalmakhoz s egyáltalában semmi köze a hatalomhoz. Az nem volt erőszakos s egyáltalában nem akart jobb politikai vagy szociális viszonyokat teremteni. Nem gondolt erre. Olvassuk csak el szent Pál emancipációs programmját: »Kiki amely hivatásban hivatott, abban maradjon. Ha mint szolga hivattál, ne gondolj vele; de ha szabaddá lehetsz, inkább így élj. Mert ki az Úrhoz mint szolga hivatott, az Úrnak szabadosa; hasonlókép ki mint szabados hivatott, az Krisztusnak szolgája. Nagy áron vétettetek meg, ne legyetek az emberek rabszolgái« (I. Kor. 7, 20-23). De hát miért ne akarjon minden rabszolga szabad lenni s miért nem akart a kereszténység a birodalom szenvedő s elnyomott osztályai számára szabadságot s jólétet kivívni?!

Miért? Mert a világ ellentéteit legyőzte azáltal, hogy érzületben mindenkit »igazán szabaddá« tett. A rabszolga nem azáltal szabadul fel, ha urától elszökik, vagy ha az egész úri kasztot eltörlik, hanem azáltal, ha érzéseiben Isten fiává lesz. A kereszténység magába a rabszolgaságba vitte bele a szabadságot. Az igazi rabszolga nem az, kinek ura van, hanem az, aki lélekben rab.

De hát nem mondják-e, hogy a kereszténység eltörölte a rabszolgaságot? Igen, mondják, de az nem azt jelenti, hogy a kereszténység valamiképen programmjába vette volna a rabszolgaság megszüntetését, vagy mozgalmat indított volna az alantas rétegekben a fölszabadítás kicsikarására, hanem azt, hogy a kereszténység megteremtette azokat a föltételeket, melyekből e társadalmi osztálykülönbség letörése lélektanilag következett. A kereszténységnek pszichológiai kihatása volt a társadalom újjáalakítására, de nem volt szociológiai konstruktív benyúlása abba. Kizárólag mélységesen vallásos volt s tudományról, művészetről, technikai kultúráról, államalkotó erőről, szervező munkáról sehol nem esik benne szó.

Azért nem is lázított. Sötét hátterekről emelkednek fel ugyan alakjai, a római kultúra alacsonyságából buknak elő névtelenjei; van ott tömegnyomor is, de sehol egy lázító hang! Vannak a társadalmi képeken is aszfaltszínek; de az apostol sehol sem festi alá a tömegnyomor aszfaltszíneivel a helyzetet, hogy lázítson s híveket toborozzon.”

Ennek a gondolatnak sok mondanivalója van korunk Magyarságát illetően is. Az őskeresztényekben tehát az Istenfiúság, a magasabbrendű égi eszmény (Krisztus) iránti szeretet, és heroikus önfeláldozás, a magasabbrendű Isteni hivatás átérzése és a világgal való heroikus szembenállás miatt olyan lelkesültség (önmeghaladás) alakult ki, amely értelmett adott életüknek, és ezáltal a rabságban is szabaddá tette őket. Ennek a fajta lelkiségnek, mint ahogy korunk szocialista és kommunista mozgalmaihoz nincs semmi köze, korunk lázadó vallásos szektáihoz sincs semmi köze akik az őskeresztényenyek örököseinek tartják magukat, mint például egyes protestáns szekták, vagy a hippimozgalom szellemiségéhez. Ők békéjükben és világból való kivonulásukban szentimentálisak, az őskeresztények pedig még békességükben is harcosak, ezek a mozgalmak gnosztikus elemeket hordoznak magukban, az igazi őskeresztényekre pedig ez soha nem volt jellemző, de erről majd egy későbbi cikkben írok.

Tehát miért van ennek a gondolatnak sok mondanivalója korunk Magyarságát illetően. Mint már sokszor leírtam a Magyarság gyengesége abban rejlik, hogy a magyar heroizmusban nincs önmeghaladás. Ez többek között (mert másban is megmutatkozik, de erről majd később írok) abban is megmutatkozik, hogy nem tudunk túllépni problémáinkon. Ha manapság megnézzük a különféle magyarországi televízióadók adásait, szinte mindenhol kisírt szemű arcokat látunk. Olyan embereket, akik arról beszélnek, hogy elvesztettem a munkahelyemet, nincs pénzem stb. Aki nem tud túllépni problémáin, és emiatt egyfolytában depresziós, az az illető gyengeségére utal, és az ilyen ember természetes áldazata az erőseknek, és a hatalmasoknak, nem tudja magát megvédeni ellenük. Továbbá mondani szokták, hogy a problémázás csak vonzza a problémát, ahogy mondani szokás.

Közben olyan hülyeségeket találunk ki, hogy ki, hogy Jézus magyar volt, pedig ez a problémázás egyáltalán nem jézusi, mert Jézus éppen azt mondta, hogy ne aggódj azon, hogy holnap mit eszel, mivel ruházkodsz, mert Isten tudja, hogy neked ezekre szükséged van. Isten keresésével foglalkozz, a többit hagyd Istenre. Ezzel Jézus nem azt mondta, hogy tilos a munka, és a világ dolgaival való foglalkozás, hogy ne dolgozzunk semmiképpen sem, és vonuljunk el a világtól, mint a buddhista szerzetesek, ahogy egyes gnosztikusok állítják, ez csupán egyfajta Istenre hagyatkozást jelent a világ dolgaiban, amely a földi élet terheitől való lélekbeni függetlenedést jelent és könnyebbé teszi, hogy Isten felé irányítsuk figyelmünket. Istent keresni munka mellett is lehet. Úgy, hogy csak annyit dolgozunk, amennyit feltétlenül szükséges, nem törekszünk feltétlenül anyagi javak halmozására, vagy lehet keresni Istent a munka által, az alkotás által is, ha olyan munkát végzünk, mint például: művészet.

Az őskeresztények tehát az Istenfiúságból, az Isteni hivatás átérzéséből eredő lelkesültségéből (önmeghaladásból) fakadóan a rabságban is szabadságra leltek, és ez függetlenítette őket a rabság élményétől lélekben, és a rabságban is szabadok tudtak lenni. Ez pedig ahogy Prohászka Ottokár is utalt rá, nagyban hozzájárulhatott, ha nem is az osztályellentétek felszámolásához, ahogy ő mondja, mert az osztályok a keresztény középkorban is megmaradtak, hanem a pogány római birodalom meghódításához. Lehet hogy éppen azzal hódították meg a pogány rómát, hogy nem lázadtak ellene, nem törekedtek rabságuk felszámolására, de a rabságban is szabadok tudtak maradni. Hiszen a lázadót az erősebb könnyen leveri, és még jobban megerősödik ettől, hiszen saját erejét látja kiteljesedni a lázadó leverésében. Ha viszont valaki a rabságban is szabad, az bőszíti a rabszolgatartót, mert azzal nem tud mit kezdeni.

Tehát az őskereszténység lehet, hogy azzal feszítette szét a római birodalom kereteit, hogy nem lázadt ellene, de a rabságban is szabad tudott maradni. Ebből pedig tanulhatna a Magyarság, ha meg akar szabadulni modern kori rabszolgatartóitól, (kommunistáktól, modern társadalom képviselőitől). Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Magyarság semmiképpen ne harcoljon érdekeiért tettekkel, tehát fizikai értelemben is amellet, hogy a rabságban is szabadságra lel. Ha jogos, és elkerülhetetlen a harc, akkor harcolni kell. Jézus ezt sosem mondta, ő inkább harcra buzdított a szülők, és önmagunk gyűletének hangoztatásával is, amelyről már sokszor ítam. Távol álljon tőlem, hogy a Magyarságot passzivításra sarkalljam. Viszont a harcban is mindig kell lennie valamiféle lelkiségnek, és ebből fakadó lelkesültségnek (önmeghaladásnak) ami az őskeresztényeknél megvolt. A magyarság harcai talán éppen azért sikertelenek, mert nincs bennük az a lelkiség és önmeghaladás, ami például a mélyen vallásos és katolikus Lengyeleknél megvan, hanem inkább görcsös és elkeseredett. A Lengyelek is úgy verték le magukról a kommunista igát, nálunk sikeresebben, hogy vallásosságuk miatt valamennyire a rabságban is szabadok, emberek tudtak maradni, az őskeresztényekhez hasonlóan, továbbá harcoltak is emellet. Sztrájkokat, megmozdulásokat szerveztek, és harcukban mindig volt lelkesültség (önmeghaladás).

Ebben a vallásos elem is nagy valószínűséggel szerepet játszhatott a nemzeti érzelem mellett, mert a vallásosos elemben a puszta közösség mellett mindig ott volt valami transzcendens, magasabbrendű, amiért harcolni, lelkesedni lehetett. Mert csupán önmagunkért harcolni az unalmas. Mindig azok a népek sikeresek, akik túl tudnak lépni problémáikon, meg tudják haladni önmagukat. Prohászka Ottokár: Kultúra és Terror című művében a kimásolt részlet után a keresztényszocializmus mellett foglal állást, ami keresztény lelkiség, és a szociáldemokrácia szociális tanainak egyesítéséből áll pedig inkább ennek az őskeeresztény szellemiségnek a Magyarságra való alkalmazásának leheteőségeit kellett volna tovább vinnie.

Tehát egyszer létezik a Magyarságnak ez a tulajdonsága, ez a görcsösség, és problémázás, ami sikeertelenné teszi, továbbá létezik egy másik irányzat is, amit vallásos anarchizmusnak hívnak. Egy Nagy Attila Puli nevű illetű terjeszti az interneten, többek között a Virtus.hu-n is. Ez ugyan ellene van a Magyarság görcsösségének, és problémázásának, de nem azt mondja, hogy az Istenfiúság, és az ebből fakadó lelkiség, lelkesültség által haladjuk meg önmagunkat, és ezáltal tegyük sikeresé eddigi sikertelen próbálkozásainkat, hanem hogy buddhista szerzetesek módjára vonuljunk el a világtól a csendbe, amit ő a spiritualitás egyetlen forrásának tart, és ne törödjünk a világ dolgaival. Ennek semmi köze sincs az igazi keresztény lelkiséghez, hanem annak gnosztikus irányba való elvitele, és ezt nemzeti színezetbe oltva teszi. Ez is egy szélsőség. Ez engem egy Hamvas Béla által leírt gondolatra emlékeztet, hogy a Magyarság csak szélsőségekben tud gondolkodni, normális középutat nem ismer, ami megmutatkozik a nyugathoz, és kelethez való viszonyában is. Vagy egyfajta nyugat-seggnyalás jellemzi a Magyarokat, vagy dobjunk el mindent, ami nyugati, „rohadjon meg a kereszténység” „vissza az ősmagyar hithez” stb. Középút nincs.

Az őskeresztények tehát szembenálltak a világgal úgy, hogy semmit nem akartak a világtól. Ennek a szellemiségnek kell jelen lennie a magyar falangizmus mozgalmában is amiről már írtam: http://antignosztikus.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=68493 Ezt a szellemiséget össze kell kapcsolni a magyar falangizmus szellemiségével. Mondjuk ez a szellemiség teljes egészében nem lehet jelen, mert a magyar falangizmus nyilván akar valamit a világtól, de jelen kell lennie annak a lelkesültségnek, amely az Istenfiúság élményéből jön, továbbá az apostoli hivatás élményéből, és az ebből fakadó szabadságérzetnek. Mert ez az, ami szétfeszítheti a modern társadalom kereteit. Jelen kell lennie a mozgalomban annak az őskeresztény lelkesültségnek is, amely a világgal való transzcendens szembenállásból fakad, mert csak így feszítheti szét a modern társadalom kereteit, és így hívhat életre egy új középkort, ahogy az ókorban is is életrehívott, mert a magyar falangizmus célja valójában az új középkor életrehívása. Ennek kell lennie a Magyarság új apostoli hivatásának.

Felhasznált Irodalom:

Prohászka Ottokár: Kultúra és Terror
http://mek.oszk.hu/05400/05479/05479.htm

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.