Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szaladják István: Aranymadár (filmajánló)

2008.07.19

Szaladják István első filmjének az Aranymadárnak a hőse poéta lovag, aki verset költ és kóborol a földön, hogy gyámolítsa a segélyre szorulót. Mindez azonban csak látszat, valójában a Kürenbergi romantikus teljességgel, maradéktalanul azonosul szellemi céljával, és mindenét annak rendeli alá. A halált keresi, mivel töprengései során arra a következtetésre jutott, hogy a lovagi élet célja nem lehet egyéb, mint a túlpart elérése. Ennek a lovagnak az utolsó napját mutatja be a film.

 

Amit az Aranymadárról írt filmkritikákban nagyon hiányolok az annak kiértékelésének hiánya, hogy milyen szerepet játszott a filmben a táj. Szaladják István második filmjéről, a Madárszabadító, Felhő, Szélről írott kritikáknak szinte mindegyike részletesen elemzi a táj szerepét a filmben. Az Aranymadár esetében ez valahogy elmaradt.

 

A film fekete-fehér. Színek tehát nincsenek, mint a Madárszabadító, Felhő, Szélben. Mégis nagyon fontos szerep jut a tájnak. A táj szerepe a filmben nem más, mint maga a templom vagy nem más, mint a szemlélődés helye. A szemlélődés buddhista megfelelője a meditáció. A meditáció a külső világtól való teljes elmenekülést, és a teljes befelé fordulást jelenti, amely mindig is idegen volt a kereszténységtől. A kereszténység csak az emberi élet gondjaitól való menekülést hirdette. Semmiképpen sem a külvilág teljes kizárását a tudatból.

 

Talán nem véletlen, hogy Jézus sem a barlangok mélyére elvonuló remeteéletet választotta szellemi útjának eszközéül, hanem a vándorlást. Az elvonulásnak, a bezártságnak ugyanis, ha valami magasabbrendű felé fordulás az eredménye, akkor valóban az égbe emeli a lelket. Ha viszont csupán a világtól való menekülést és a befelé fordulást célozza meg, akkor inkább öli a lelket, mintsem az égbe emelné. Ehelyett inkább vándorolt tanítványaival a természeti tájon keresztül ugyanúgy, mint a film főhőse.

 

Az Isten által teremtett, és Isten által áthatott tájon való néma, magányos vándorlás, és a táj néma, magányos szemlélése olyan, mint leborulni valami magasabbrendű előtt. Mint odaadni magam valami magasabbrendűnek. És itt a magasabbrendűt az Isten által teremtett, és áthatott táj testesíti meg, amely egyszerre templom és egyszerre a szemlélődés helye. Magányosan vándorolni az Isten által teremtett és áthatott tájon, leborulni előtte és odaadni magam a táj magasabbrendű fenségének, mint a templomban az oltárnak, miközben nincs más dolgom, mint elmélkedni az eljövendő halálról, mely az élet egyetlen célja, és belül előkészíteni azt. Ez a lovaggá válás talán egyik legigazabb útja.

 

Hiszen a lovagi élet legfőbb célja és eszménye a nálunk magasabbrendű létezőért való önfeláldozás. Valami magasabbrendűért kell feláldoznunk önmagunkat, hogy a halálban valóban megtalálhassuk magunkat. A film több szimbólikus utalást is tesz a táj magasabbrendű isteni fensége előtti tiszteletadás fontosságára. Például a film végén, amikor a lovag meghal, hosszú és áhítatos gyaloglás után érkezik meg halála tényleges helyszínére, vagyis a búzatábla egy véletlenszerűen választott pontjára, ahol arccal a búzatáblába borul, és úgy hal meg. Itt mintha találkozna a halál és a magasabbrendű, isteni létező előtti leborulás motívuma, amit a táj testesít meg. De a film igazi misztériumát a középkori lovagi viselet és a táj idegensége adja. Ez a középkori lovagi viselet emeli ki a főszereplőt a tájból, mintegy eltávolítva a tájtól, hogy leborulhasson e távoli fenség nagysága előtt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.