Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szekfű Gyula „történeti népfaj” elmélete és a spanyol falangizmus eszméje

2009.03.09

"Szekfű Gyula a legismertebb magyar történész a Történetpolitikai tanulmányok középpontjába azt a kérdést állította, hogy vajon a magyarság mint kollektivitás faji-biológiai vagy pedig történeti közösségként értelmezendő-e. (Ne felejtsük: e tekintetben az akkori vélemények szélsőségesen megoszlottak, és sokan a nemzeti egység és a faji egység fogalmait szinonimaként használták. Kétségtelenül elmondható: e fogalmak értelmezése egyúttal politikai programot is kifejezett.) Hogyan viszonyult a neves történész e kategóriákhoz? Álláspontját tulajdonképpen már a Három nemzedék nagymagyar alapkoncepciója kijelölte: a biológiai alapú etnocentrikus felfogást egyértelműen elvetette. A Történetpolitikai tanulmányokban Szekfű – Szőkét idézve – a fajvédők elleni ideológiai harc eszmei fegyvereit vonultatja fel.



 



Az új kategóriák között megkülönböztetett szerepet kapott a történeti népfaj, amely Szekfű számára azok közösségét jelentette, akiknek azonos a történelmi tudatuk, és akiket emocionális kötelékek fűznek össze. Joggal állapította meg tehát a szerző, hogy Szekfű éppúgy szembefordult a vérségi fajiság német eredetű koncepciójával, mint a nacionalizmus liberális gyökerű francia felfogásával. A biológiai származást előtérbe állító német népfogalom a tiszta fajiságban jelölte meg a néphez-nemzethez tartozás legfőbb kritériumát, s ezzel kizárta az asszimiláció lehetőségét. A francia megközelítés viszont a különféle etnikumú népek állami összefogását igyekezett megvalósítani és a nemzettéválás folyamatának liberális megoldásával a történeti tényezők folyamatosságát elvágta.



 



Szekfű abból indult ki, hogy a magyarság számára mindkét elképzelés elfogadhatatlan. Egyrészt kétségtelen, hogy a Kárpát-medencében lezajlott történelmi események nem tették lehetővé a honfoglalás kori magyar etnikum tiszta fennmaradását, a német koncepció így nem alkalmazható. Másrészt azonban – konzervatív gondolkodóként – elvetette a klasszikus liberalizmus álláspontját is, mivel az vertikálisan és horizontálisan egyenlősítette az embereket és ezáltal felhígította az etnikumot, így a nemzet kollektív lelkiségét kiszakította a történelmi múlt determinánációja alól. A faj fogalmának szekfűi értelmezése kulcsot ad magyarságtudatának a megértéséhez is: a fajt nem szabad összetéveszteni a néppel vagy a nemzettel.



 



A nyugatra tört magyarságnak faji jellege elvesztésével kellett megfizetnie, hogy a nyugati népek közé felvétetett, hiszen a kereszténység felvételével európai népfajjá váltunk.



 



Az egyoldalú biológiai közelítés Szekfű szerint a nemzettest leapasztásához vezetne, ő pedig ennek épp az ellenkezőjét kívánta, a nemzettest alapjait a lehető legnagyobb mértékben kiszélesíteni. A történeti népfaj tehát a Történetpolitikai tanulmányokban szellemi fajfogalomként jelenik meg, amihez Szőke hozzáfűzi: a történetíró ezzel a történeti magyar nemzetfogalom újjáteremtésére tesz kísérletet. Így ugyanis igazolható lesz az a törekvés, hogy a megcsonkított országterületet egészen addig terjesszék ki, amíg az nem fogja át a történeti népfaji egység egészét.



 



Érdemes arra is utalni, hogy a népfogalom helyes alkalmazása Szekfű szerint a nemzetépítés fontos eszköze lehet. A történész a népben a nemzet kialakulását megelőző, annál alacsonyabb szintű öntudattal rendelkező közösséget látott, amelyből még hiányzik az az osztály, amely az állami és nemzeti kontinuitás tudatos hordozójaként képes tevékenykedni. Melyik ez az osztály? A Történetpolitikai tanulmányok szerzője szerint a keresztény intelligencia, amely érzi és tudja: nekünk elődeink vannak, évszázadok elhalt, elmúlt magyarjai, kikkel minket érzéseknek, viszonyoknak, feladatoknak egyazonossága köt össze. Ennek az értelmiségnek a feladata, hogy a nép minden rétegét nemzetileg tudatosítsa, hiszen a nép csak akkor válhat nemzetté, ha azonosul az egész ezeréves magyar múlttal. (Álláspontja nagymértékben összecseng Klebelsberg meggyőződésével, melyet a Küzdelmek könyvében fejtett ki: a népit a nemzetivel össze kell forrasztani, mert a nemzeti egy magasabb formája a népinek.)"



 



Az európai szélsőjobboldali mozgalmak közül csak az a két mozgalom tudott összefonódni hazája tradicionális keresztény egyházával, amelyek saját népüket valamilyen magasabb cél, eszmény alá rendelték. A román vasgárda egyértelműen Mihály arkangyalt, és a kereszténység védelmét tette a román nép magasabbrendű szellemi céljává.

 

 

 

A spanyol falangizmus mozgalma pedig szindikalizmust hirdet, ez alatt a különbözõ társadalmi rétegeknek a hierarchia megtartásával való betagolását, érdekegyeztetését érti. „A nemzet egy teljes egység, melybe az összes egyén és osztály illeszkedik.” - vallotta José Antonio Primo de Rivera, a Falange Espanola alapítója. Szerinte a nemzet egy küldetés-egység az egyetemesen belül, az államnak pedig az a kötelessége, hogy irányításával a nemzet betölthesse küldetését.

 

 

 

Vagyis a falangizmus nem határozta meg, hogy pontosan mi a küldetése a nemzetnek, hanem azt mondta, hogy minden nemzetnek meg kell találnia saját küldetését, és be kell teljesítenie azt. Ez pedig nagyon is keresztény eszmény, mert a kereszténység elvei szerint, amely önmegtagadást hirdet, senki nem élhet csak saját magáért, magasabbrendű szellemi cél nélkül, és ha nem vagyunk keresztények, akkor is beláthatjuk ennek igazságát. Senki nem élhet magasabbrendű szellemi cél nélkül. Ahogy az egyén nem élhet csak önmagáért, úgy a nemzet sem élhet csak egyedül önmagáért. Meg kell tagadnunk magunkat, de a legnemesebb önmegtagadás, ha valami magasabbrendűért tagadjuk meg magunkat.

 

 

 

A magyarság jelenlegi gyengeségének is véleményem szerint részben ez az oka, hogy a magyarságnak nincs semmiféle magasabbrendű szellemi célja. Azok a nemzeti mozgalmak is, amelyek, azt mondják magukról, hogy a nemzet megmentéséért dolgoznak, azok is csak a nemzet megmaradását tűzi ki célul, ezért a mi egész mostani jelenünkben, állapotunkban nincs önmeghaladás, ezért sivár az életünk. Pedig megerősödni is csak akkor tudunk, mint azt már sokszor leírtam, ha megtagadjuk és meghaladjuk önmagunkat.

 

 

 

Ez pedig úgy is történhet, ha magasabbrendű szellemi célt tűzünk ki magunk elé, és az alá rendeljük életünket. A kereszténységhez való visszatalálásunkat is jelenthetné ez, és megerősödésünket is. Ebben segíthetne nekünk Szekfű Gyulának a történeti népfajról szóló elképzelése. Ha nálunk lenne egy keresztény intelligencia, keresztény középosztály, amely a nép minden rétegét tudatosítja keresztény múltjáról, és valódi történeti népfajjá válnánk, akkor megtalálhatnánk valódi nemzeti küldetésünket is az egyetemesen belül.

 

 

 

Szekfű Gyula gondolatát azzal egészíteném ki, hogy a történeti népfajjá válás nemcsak igazi nemzetté válásunkat kell, hogy jelentse, hanem azt is, hogy megtaláljuk küldetésünket az egyetemesen belül, pontosabban a keresztény világban. Míg a spanyol falangizmus esetében a szindikalizmusra alapozták a nemzeti küldetéstudat megtalálását, mi Szekfű Gyula történeti népfaj elméletére alapozhatnánk.

 

 

 

A történelemtudat, és a kultúra lehetne az, amely a magyar nemzetet annak összes történelmi osztályát a keresztény arisztokrácián át a királyig, mint a növényben az ozmózisnyomás, magasabbrendű szellemi küldetése felé vezérli.

 

 

 

Ennek a történelemtudatnak arra kell irányulnia, amely a magyar történelemben szép volt és értékes. Főként tehát keresztény múltunkra. Középkori és újkori keresztény értékeinkre. Vajon miért hoztam én példának a spanyol falangizmust. Nemcsak azért, mert az egy katolikus szélsőjobboldali szervezet volt, hanem mert a mi szellemiségünk, és az ő szellemiségük között hasonlóságot vélek felfedezni.

 

 

 

Hasonlóságot vélek felfedezni abban a transzcendens könnyedségben, amely a mi középkorunkat, és az ő középkorukat jellemezte. Vajon nem hasonlít e a mi Árpádházi Szent Erzsébetünk könnyű teste, Szent Imre hercegünk nemes ifjú alkata a spanyol nemes asszonyok fátyollal borított testének könnyedségére.

 

 

 

Vajon nem hasonlítanak e a mi napsütötte dombjainkon álló régi középkori várromok, illetve szőlőhegyeink képének transzcendens könnyedsége a spanyol táj könnyű szépségére. Az ami miatt a spanyol falangizmus a szociális kérdést, a természetes közösségek védelmét a nemzet osztályainak és rétegeinek érdekegyeztetését vette alapul a nemzet küldetésének beteljesítéséhez talán az lehet, hogy a spanyol szellemiség könnyedsége nagyban a földhöz kötődik. Ezt az is jelzi, hogy a spanyol trikolór uralkodó színe a sárga, ami spanyol földből kinövő növények színe.

 

 

 

A spanyol templomok színe is legtöbbször sárgás. A mi szellemiségünk sokkal inkább történeti. A napsütötte dombjainkon meredő, szürkés kövekből épített, régi várromok környékén a magyar táj középkori csöndjében a história szelleme szál. A magyar középkornak inkább kultúrájában van szellemisége. Ezért van szükség Szekfű Gyula történeti népfaj elméletére a magyar falangizmus gondolatához. A magyar keresztény történetiség, és az ebből kinövő magyar falangista gondolat az, amely a magyarokat visszavezethetné középkori keresztény gyökereikhez, magasabbrendű szellemi célt adhatna nekik, és ezáltal megerősíthetné őket.

 

 

 

Felhasznált Irodalom:

 

 

 

http://hu.metapedia.org/wiki/Falangizmus

 

 

http://www.magyarszemle.hu/szamok/2003/1/szellem_es_politika?postaction=PrintJob

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Védbástyák

(ultrajobber, 2010.06.19 12:33)

És mindkét állam, a Spanyol, és a Magyar Királyság ugyanazt a szerepet töltötte be, mégpedig, hogy a katolikus keresztény Európa védőbástyái voltak.