Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szmodis Jenő: Kultúra és sors (könyvajánló)

2009.11.28

Szmodis Jenő: Kultúra és sors című könyvében megpróbálja egymással összeegyeztetni Oswald Spengler ciklikus történelemszemléletét azzal a régebbi meglátással, hogy a keleti társadalmak és kultúrák: (India, Kína, az Iszlám) valamiféle állandóságot képviselnek történelmi folyamataikban. Ellentétben a nyugati Görög, Római, mezopotámiai stb. kultúrákkal szemben, amelyek folyamatosan fejlődnek, majd lehanyatlanak, vagyis történelmi folyamataikban ciklikus természetűek, és ennek következtében a keleti kultúrák sokkal hosszabb életűek. A könyv első részeiben a szerző igyekszik definiálni azt, hogy mit is jelent maga a kultúra, és igyekszik górcső alá venni a történelemfilozófia eddigi megállapításait, többek között Spengler, Nietzsche, Toynbee, Huizinga nézetei alapján.

Ezután vázlatosan ismerteti a később részletesen kifejtendő történelemfilozófiai nézeteit, amelyben azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit próbálja számba venni, amelyekre a ciklikus történelmi folyamatok, vagyis a kezdet, fejlődés, virágkor és a lehanyatlás jellemzőek. Ezekhez a kultúrákhoz tartozik a mezopotámiai sumer, a görög, a római és a nyugati kultúra. Majd megpróbálja számba venni azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit is, amelyekre az állandóság jellemző, ezek: India, Kína és az Iszlám. Azoknak a kultúráknak a közös jellemzői, amelyekre az állandóság jellemző egyfelől a kultúra elemeinek: művészet, tudomány, vallás teljes egysége a jellemző. Másfelől ez az egység megmutatkozik a vallás terén is, hiszen a hinduizmusban, vagy a Kínai vallásban a földi világ lényegében egy az Istenséggel, csak annak fokozatilag alacsonyabb rendű megnyilvánulása.

Ez az egység az Iszlámban is megmutatkozik, egyfelől a kultúra terén, másfelől a vallás terén is, igaz másképp, mint Indiában és Kínában. Míg a hinduizmusban a világ lényegében egy az Istenséggel, és az Istenség csak egy személytelen spirituális anyag,  addig az Iszlámban ugyan Allah személyes Istenként van jelen, aki nem képez egységet a világgal, viszont ha megnézzük az Iszlám túlvilágképét, akkor azt látjuk, hogy ott az egység úgy valósul meg, hogy az evilági materialitás mintegy átáramlik a túlvilágba. Hiszen az iszlám paradicsomban az üdvözülteknek földi gyönyörökben van részük. Továbbá jellemző még ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam hiánya. A keleti kultúrák uralkodói, és nagy történelmi személyiségei az állandóság lovagjai, és nem lázadók. A nyugati kultúrákra viszont az jellemző, hogy a kultúra egyes elemei a tudomány, művészet, vallás különállóak egymástól, jellemző továbbá a vallás dualizmusa is. Az ég és föld különállása. Jellemző még ezen kívül ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam, a kultúra belső ellentéteinek megléte, amelyek a kultúra hanyatlásába mennek át és, amiket Nietzsche a görög kultúra esetében az Apollói és Dionüszoszi formák ellentéteként aposztrofált.

Továbbá az a jelenség, hogy az adott kultúra hanyatlásának kezdetén a kultúra központja áthelyeződik egy másik földrajzi területre, mint például a nyugati kultúra esetében Európából Amerikába, vagy a görög kultúra esetében Görögországból Alexandriába. Ennek a szerző szerint az lehet az oka, hogy ezek a kultúrák hanyatlásukkor a bennük megjelenő új kulturális formáktól általában megriadnak, igyekszenek kivetni magukból azokat, és ezek más földrajzi területen indulnak virágzásba. Ilyen eset volt például az, amikor a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméje a tradicionális Európából átköltözött Amerikába, mert Európában nem tudott eléggé gyökeret verni. Az utolsó fejezetben Mezopotámia történelmét elemzi a szerző részletesen, amely az első kultúra volt, amiben jelen voltak a ciklikusan fejlődő kultúrák jellemzői. A római, a görög, és a nyugati kultúra részletes elemzésére majd a második kötetben kerül sor.


A keleti kultúrák egysége tehát Szmodis szerint alapvetően a gnózis egyik formájának megnyilvánulása, hogy a világ, és benne az ember egységet képez az Istenséggel, és azt már leírtam, hogy nyugaton a mai modern társadalom és kultúra mintái mind a gnózisból vezethetők le. Ezzel kapcsolatban érdemes megvizsgálni az Iszlám vallás egységének különbözőségét az Indiai és Kínai vallások egységétől. Mint ahogy a szerző megállapította az Iszlámban a világ nem az Istenséggel egy, hanem az evilági materialitás áramlik át a túlvilágba. Tehát ez az egység nem a gnózis elvei alapján valósul meg, de mégis egyfajta egység, ezért teljesíti az állandóságra való hajlam kritériumait. Ez pedig talán magyarázatot ad arra, hogy miért ilyen ellenálló korunkban az iszlám a modernitással szemben, míg az indiai és kínai kultúra egyre inkább modernizálódik.

A nyugati modernitás minden formája a gnózis mintáiból vezethető le, mint ahogy azt már leírtam a Tradicionalizmus Keresztény Szemmel http://antignosztikus.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=60104 című cikkemben, és a távol-kelet: India, Kína nyugatosodása annak tudható be, hogy a távol-kelet mintegy magába szívta a nyugati modernitás formáit, amelyek a gnózis mintáit hordozzák magukban, hiszen a Távol-Kelet vallási formai is a gnózison alapulnak, vagyis magukba szívták azokat a formákat, amelyeket eleve magukban hordoztak. Az pedig, hogy az iszlám nem szívta magába a nyugati modernitás formáit talán annak tudható be, hogy az Iszlám vallás belső vallási és kulturális egysége nem a gnózis elvein alapul. Továbbá, hogy ilyen ellenálló a modernitással szemben az annak is betudható, hogy ennek ellenére mégis teljesíti a kulturális állandóságra való hajlam kritériumait, vagyis a belső vallási és kulturális egységet. Tehát, ha igaz Szmodis felvetése, akkor ebben sincs igazuk a metafizikai tradicionalistáknak. Az iszlám nem azért ilyen ellenálló a modernitással szemben, mert befogadta magába a gnózist.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.